Nyitány

Szerző: Miklósi Sándor
Nívódíjas költő

A falióra 2000-05-12

 

Nézem az órát, és ő néz engem.

Az óra jár, én csak fekszem.

Régi óra, nagy falraakasztós,

fehér számlapos, fémmutatós.

Németországban készülhetett

valamikor a századelőn.

Fürgén jár, gyakran siet,

a mai rohanó világnak megfelelőn.

 

Nem adtam pénzt érte,

csak úgy kaptam néhány éve,

apróbb munkáért cserébe.

Egy idős házaspár adta nékem,

szívbéli nagy kedvességgel.

Ahányszor csak ránézek

gondolok rájuk melegséggel.

 

Vajon ők vették, vagy

őhozzájuk is csak úgy odakerült?

Ez a kérdés bennem

akkor még fel sem merült.

Pedig így utólag

nagyon kíváncsi lennék a történetére,

hisz oly sok mindent láthatott már életében.

Szeretném megkérni rá

meséljen, de ő nem beszél,

csak ketyeg, és az életem

előtte némán tovább pereg.

 

Megkérdezném, mi hogyan volt régen,

mit látott, hallott, s hogy volt-e olyan,

amikor kudarcot vallott?

Hogy hol hagyta el az üveglapját,

melyik évben látta meg a napvilágot?

Látott-e sok szép nőt, és tisztes halántékot,

volt-e olyan, amire mindig vágyott? 

 

Egy falara akasztott, járó történelem.

Én nézem őt, és ő néz engem.

A mutató tovalépdel, éveim tovaszállnak,

Az idő végtelen órái soha meg nem állnak.

 

 

 

Az év utolsó reggele 2002.12.31

 

Elevenre élte magát a reggel,

aranyszín fényeket potyogtató ragyogásokkal,

új remények kopogtattak az ébrenlét ajtaján,

értelembe könyvelt gondolatokkal.

 

Egekbe szállt a könnyű mámor,

szabadulva a lejárt órák bénultságából,

és a jelenben láttam a jövőt,

a kalendáriumcsillagok visszavonultságából.

 

 

 

Új év a jövőben 2002.12.31

 

Az óramutató időmúlása szerint,

megint eltelt egy esztendő,

az elveszett kívánalmakat feledve,

Hátrahagyom, ami veszendő.

 

Sorsbíráló cselekedetekkel haladok előre,

egy új esztendőbe öltözve,

és a bennem maradó pillanatok üdvösségétől,

tovább élek, a magasba érzett vágyakba költözve.

 

 

 

Az idő 2000-05-11

 

Eszi az idő a tovasikló perceket,

lassan felfalja az életeket.

A mutatók lépdelnek, az élet halad,

minden változik, csak az idő marad.

 

Emberek születnek, nőnek, álmodnak és meghalnak,

porból vétetnek, és porba hullanak.

Emberöltők-emberöltőt sorakoztatnak,

az évszázadok sorra elvonulnak.

 

Lassan kitelnek az évezredek,

civilizációk emelkednek és elsüllyednek.

Az idő lassan felemészti az égfelé törő napraforgót.

A nagyravágyó ember, felemészti a földbolygót.

 

És az időnek nem lesz semmije, csak az idő.

Semmi mása nem marad majd, ami emészthető.