Nyitány

Szerző: Miklósi Sándor
Nívódíjas költő

A vízimalom 2000-05-05

 

Bele mámorodva az erdő illatos levegőjébe,

csobban a Túr a fák özönébe.

Az erdei vadak hozzá serénykednek szomjat oltani,

tükörképük látásába szerelmetesedni.

 

Óriási tölgyek hajladozó koronái kísérik haladását,

miközben végigjárja a vidék valamennyi dombját.

Ismerője minden nővényeknek és az állatok titkának,

valóságos szerelmese e dédelgető tájékoknak.

 

És a hatalmas galériaerdő kellős közepén,

méretes vízimalom munkálkodik a fák hűvösén.

Ez az öreg malomház része a vidéknek,

vízre épült testével koronája a szépségnek.

 

Ő a megtestesült béke és nyugalom,

tekintetet rabul ejtő vonzó hatalom.

A duzzasztóról aláereszkedő víztömeg súlya,

a fölső lapátkereket mindig alányomja.

 

A hidegen permetező élénk vízcseppek,

malomhídon masírozó hangyacsordát fürdetnek.

Bent a malomban malomkerék zaja munkálkodik,

az üres zsák finomlisztről álmodik.

 

A malom előtt szekerek sorakoznak,

üres rakterükkel teli zsákokra várakoznak.

Mint a pelyvát dobálják a legények a nehéz zsákot,

Van, aki búzát őröltet, van, aki meg mákot.

 

Estére megfáradnak a kerekek és a dolgos legények,

a megrakott szekerek is mind hazatérnek.

A kis folyócska is tovább áll araszoló habjával,

mit sem törődve a testét fedő éjszakával

 

Elviszi az erdei malom titkát egészen a Tiszáig

és a Tiszával karöltve az álom tengerének fodráig.

 

 

A földműves egy éve 2000-05-08

 

Most ment ki a földnek fagya,

de már nyikorog a kerék agya.

Húz a ló, forgat az eke,

felszínre kerül a föld feneke.

 

Sok a munka, kevés az idő,

nemsokára lesz, mikor ismét tél jő.

Hint a kéz, repül a mag,

takar a föld, hajt a mag.

 

Dől a fű, gazol a kapa,

dolgozik a legény, dolgozik az apa.

Magasodik a nővény, nap érleli,

szerető kéz védelmezi.

 

Megfáradt test izzadt gúnyája,

új termést éltet a régi tájra.

Szitál az eső, iszik a nővény,

gyönyörködik benne az apa, s a legény.

 

Bár még tűz a nap, már vág a kasza,

itt az aratás időszaka.

Telik a kamra, telik a magtár,

éjjelente gyenge fagy jár.

 

Fehér hólepel feszül a tájra,

bő eleség kerül a szorgalom asztalára.

Tocsog a sár, olvad a hó,

készülődik az ember, készülődik a ló.

 

Kitelt egy dolgos esztendő,

új szorgalomra biztat az idő.

 

 

Domoszlói táj 2000-05-08

 

A tó kéklőn tovafeszülő víztükre lelkemet ajnározza,

szememet az igéző látvány egyre csalogatja.

Körülvesznek a hegyek, a nádas, a Domoszlói táj szépsége,

a vidék érintetlen természetessége.

Szitakötő hintázik a zöldellő fűszálon,

nyugalomra lelt ő is, mint én magam is e tájon.

Hátam mögött az ég felé törő nyárfák zizegve összesúgnak,

találgatják, hogyan lettem számkivetettje a nagyvilágnak.

A nádas kócos fejével integeti, hogy ő megért és befogad,

és a nap ereje hevével vetkőztetve tapogat

Nagy béka brekeg a partmenti dágványban,

ő a szószóló a vízivilágban.

 

Távolabbról sorra érkeznek szavára a válaszok,

így kavarognak e beszédes mondatok.

A daloló madarak hangját hallva,

szégyenkezve elhallgatnak a békák hosszabb-rövidebb időre.

Pacsirtadal és rigóének a tollas kórus vezetője.

Az élénken fodrozódó habokban

vadkacsák és szárcsák bukdácsolnak alámerülgetve,

a kékség felszínalatti titkaiban élelmet keresgetve.

Néha egy-egy kíváncsi hal ugrik ki a néma víztükörből,

de aligha láthat sokat a kinti életből.

Teste egy szempillantás alatt visszahuppan ölelő közegébe,

s neki csak újabb talányok kavaroghatnak fejébe.

 

És a szemközti part hátterében ott nyújtózkodik

a környező hegyek legnagyobbja.

Számomra az a hely a világ legmagasabb pontja.

Olyan nekem ő, mint a Himalája,

a csúcsát szinte még most is havasnak látom.

Ő az én nagy szerelmem, természeti boldogságom.

Ott született a természet, s lélekben ott születtem én is,

és, ha egy napon halnom kell, hát ott akarok halni én is.

Akkor majd a lelkem visszatér oda ahonnan vétetett,

ott kapok új reményeket, megújult életet.

Bárhová is visz a sors szekere, ide mindig vissza kell térnem,

mert az én hegyem nélkül, boldogságom hiába remélem.

 

 

Tavasz 2000-05-12

 

Leterítette a tavasz színesen illatozó pompás köpönyegét,

bedobálva az ébredő kertekbe a kikelet titkos üzenetét.

Leült a dombra és előcsalogatta a kéklőn virágzó ibolyákat,

felkapta a napsugarakat és elkezdte öltöztetni velük a ruhátlan fákat.

Bebújt a bokorba, hogy madárdalt ültessen árválkodó ágaira,

kinyitotta a szirmokat és zümmögést szalasztott a vidék virágaira.

Végigrohant hegyeken-völgyeken, zöld testű dús réteken,

illatfelhőt húzva a játékos kedvű derűs fellegeken.

Végül megszólalt:- Várva-várlak nagy szerelem.

 

 

Az igazi reggel 2000-05-13

 

Fénylő tündökléssel ragyog a színe az ég aljának,

felsejlik benne képe a hajnal nap sugarának.

Nincs az a madár az ágon, amelyik ne hívogatná,

így verbuválódik a tollas népség gyönyörűséges kórussá.

Karmesterük a nyári szellő, lengeti a nővények ágait,

mozdulataival beintve az édeni dalmű felcsendülő szólamait.

Megállnak az erdei vadak, és boldogan hallgatják,

a virágok tágra nyitják szirmaikat, hogy minél jobban hallják.

Kitűnő karmester a szellő és kórus ennél szebben nem énekelhet,

boldog lehet az az ember, aki íj nagy értéket hallva kelhet.

Az aranynál is nagyobb érték ez, valóságos kincs,

melyhez fogható e földkerekségen sehol sincs.

 

 

Ősz 2000-12-31

 

Sárga homokdombon varjúk kapirgálnak,

mintha nyomát keresnék az elillant nyárnak.

Zizzenve hull alá az elsárgult levél,

lágyan ringatja a hűs őszi szél.

Az akácok szemérmetlenül vetkőznek,

feltárva testüket a tapogató ősznek.

Oly köd van, hogy szinte harapni lehetne,

talán jól is lakna vele, ki belőle enne.

Füstölő kéményű házakba költözött a nyár,

az utcákon csak az őszi szél jár.

Végig szalad a tájon, újra meg újra,

de bármerre is jár, nem talál nyugalomra.

Csak akkor nyugszik, ha a tél fagya takarja,

ha vastag hólepel alatt, kedvese csókolja.

 

 

Dunai reggel 2001-01-21

 

Ülök a ladikban a Duna vízén,

ott, ahol vadkacsák bukdácsolnak a kékség tetején.

Csodálva nézem a távoli horizontot,

a túlsó part fái mögött tüzesedő pontot.

Reggel van! A madarak hangosan rikácsolnak,

ébredő hallásomnak gyönyörűséget ácsolnak.

Csobog a víz a ladikot ringatva,

egykoron édesanyám volt hozzám ily kedves,

gyermeki sírásomat csitítgatva.

Otthon vagyok e természeti honban,

így minden pillanat ajándék,

szépséges hajlékomban.

Hattyú mama siklik a nád mellett,

előtte vigyázva két kicsinyével,

mintha maga után csábítgatná a távozó éjjel.

Mennem kéne már nekem is,

de a pillanatot nem téphetem széjjel,

ha elkések is hát tovább időzöm,

a tájba láncolt szenvedéllyel.

 

 

A nyári napról 2001-01-23

 

Tűz serlegű glória lobog a légben,

veszettül fűt a nap, kedve hevében.

Szórja a hőt, temérdek ággal,

nem törődik a tikkadó világgal.

 

Most ő az úr, nála a hatalom,

nyári forróságot szító, fölényes uralom.

Amerre jár, perzsel, és szinte éget,

ily természetű kedve végett.

 

 

Téli éjszaka 2001-02-12

 

Fűthetetlen mindenség, te téli éjszaka,

fagyott kéményű füstök, szmogos lépcsőfoka.

Egymásra szórva a hó és a hideg,

minden kemény, fagyos és rideg.

Nem mozdul a sötétség,

csak a kristályok csillognak,

mint földre hullt csillagok, úgy ragyognak.

Mintha az élet belefagyott volna a sötétbe,

és az áhított meleg fény,

elveszett volna az elhidegülésben.

Mintájára az embereknek,

kik sokan hasonlóképpen élnek,

társadalmi létrákat mászva,

átgázolnak a szeretet melegén,

egyedül csak önmaguknak remélnek.

Téli éjszaka, emberi hasonulásra,

elhidegülést öntve az értelem tudatára.

Téli éjszaka, a megvilágosodás végett,

hogy a földi élet, soha ne érjen véget.

Téli éjszaka, hogy a szeretet melege

világosra hevítse a sötétséget,

és mindent beragyogjon, az emberi élet.

 

 

Fény és árnyék tavasszal 2001-03-24

 

Fény és árnyék eggyé váltak,

tavasz testén rám találtak.

Ölel a fény, az árnyék simogat,

minden illat engem hívogat.

 

Előttem pattannak a rügyek,

nekem szólnak a madárügyek.

Belém ugrál a mókus szépsége,

erdei patak, hűs szűzisége.

 

Megyek előre, bele a zöldbe,

fényárnyékú, zamatos tavaszi földbe.

Méhek zümmögése zúg fülemben,

füvek teste nő értelmemben.

 

Vakond koma előlem bujkál,

rám nevet egy répás nyúlszáj.

Ravasz róka cselez velem,

tavaszi szél fogja kezem.

 

Barna őzbak dicséri agancsát,

eső veri a fák bakancsát.

Mosolyt lop tőlem a szarka,

árnyékot vet hosszú farka.

 

Színes lepketestet ölt a fény,

árnyékból nőtt légi költemény.

Fény és árnyék tavasszal.

Boldog élet, ezekkel a szavakkal.

 

 

A csillaghullás története 2001-09-04

 

Ragyog a hold az égen,

körülölelik a fényesebbnél fényesebb csillagok,

uralkodójuk nyugalmát felvigyázó, hűséges lovagok.

Néma tisztelettel nézik, de nem érinthetik,

honnan ered ragyogása és nagysága,

nem érthetik.

Titokzatos sejtelem káprázata feszíti őket,

a hűséget esküdött, alattvalókká születőket.

Mert az éj boltozatán, csak egy lehet az uralkodó,

és aki esküjét megtagadja, annak mennyei léte

csillaghullás képében örökre leáldozó.

Ha felfedezed tekinteteddel,

egy hullócsillag zuhanását,

magad is láthatod,

egy hűtlen alattvaló, végső elmúlását.

 

 

Költészetemben 2002-03-01

 

Öltöző fák illata úszik a levegőben,

a réten nyílnak a tarka virágok.

Lármás madárdal fészkel a fellegekben,

nagybetűs tavaszt írnak a kívánságok.

 

Rovarok rohannak terheket cipelve,

buzdító napsugarak segítik őket.

Költözők érkeznek fészkükre lelve,

virágzásban mérik az emberöltőket.

 

Rügyezésbe agyazva pezsdül a szerelem,

méhek rohanják meg a porzókat.

Mindent ellep a mámoros érzelem,

harmatcseppek csókolgatják a fűtakarókat.

 

És valahol a tavasz rejtett méhében,

ott van valamennyi vágyam és érzelmem,

mert költészetem burjánzó sejtjeiben,

benne van minden szerelmem.

 

 

 

Jobb időkre várva 2002.10.13

 

Levetkőzi lombruháját az ősz,

odakínálva testét a télnek,

a fák között vonyít a szél,

a hangok az egekig érnek.

 

Kályha mellé lapul a nap,

az óra is dermedten jár,

vacogva bújnak össze a percek,

a lét, jobb időkre vár.

 

 

 

Éjjel a stégen 2002.11.07

 

Felhők ölében ringatózott a hold,

tündöklő fényeivel a nádasban motozva,

ámulattal néztem e tájat,

a csendtől hangokat orozva.

 

Körös-körül éji látkép,

mely otthont adó, drága kincs,

a tegnap is ilyen volt,

de a holnap, még sehol sincs.

 

Futva a világtól, megálltam itt,

hol a haza, szunnyadva elterült,

s láttam a hulló csillagot,

amint a vízben elmerült.

 

 

 

Árnyékom 2002.11.07

 

Most még a madár se jár,

de én még is haza megyek,

árnyékom hűen követ,

nem hagyja, hogy másé legyek.

 

Nyugodalmas csöndben járok,

csak a tücsök hegedül,

ezüstesőt szitál a hold,

s árnyékom megözvegyül.

 

 

 

Vihar 2002.11.07

 

Vihar haragját kavarja a szél,

ágakat letörve kíméletlenül,

a holdvilágos tájon üvölt a szél,

és arcomba mar kíméletlenül.

 

Villámok szakadnak le az égből,

orkán kapaszkodik a karomba,

pusztító színjáték születik,

tüzet csiholva a malomba.

 

Kútvödröt ragadnak a kezek,

bár a tűzoltóautó is megérkezik,

s mire az öreg malom porig ég,

addigra a vihart is megfékezik.

 

 

 

Virágnyelvű tekintet 2002.11.07

 

A semmi néz rám valamiből,

s nem tudom mi az,

mintha valaki szólna,

de nem tudom ki az.

 

Talán a virág szól,

hogy észrevegyem pillantását,

elűzetné velem a szitakötőt,

ki meglopja illatozását.

 

 

 

Évszakváltás 2002.11.14

 

Az erdő árnyéka bólogat felém,

az őszelő évszakváltást követel,

a nyárvégi idillt festő tájban

mohó torkú seregélyraj szüretel.

 

Ruhám alá bújik a szél,

szemembe gabona pelyva száll,

virágok közt jár a kertész,

csattogó ollója szépséget kaszál.

 

Gyermek szalad mellettem az úton,

hóna alatt tököt cipel,

a bánatos tücsökfalka,

az utolsó nyári napról ciripel.

 

Lassan törvényt ül az alkony,

és érzem, hogy ősz lesz az ítélet,

én is odébb állok sajgó szívvel,

mert hát ilyen az élet.

 

 

 

Őszi alkony 2002.12.05

 

Hideg vizet permetez az ősz,

maró gúnnyal csipked a szél,

fűtetlen az alkony kunyhója,

küszöbén már ott topog a tél.

 

Elsápad a holdnak arca,

az égen felhőcsata dúl,

sárgult levelet hullatnak a fák,

a nedves fűben süncsalád vonul.

 

A sors kezében az idő szeszélye,

kinek üstjéből ködpára száll,

azzal fedi be a földek testét,

míg a tavasz rá nem talál.

 

 

 

Szennyezéstől elveszett tisztaság 2002.12.06

 

A Petőfi híd acélteste alatt,

fagyosan remeg a jégtáblás folyó,

Öregkort megért vén Duna ez,

ki e tébolyult világhoz ragaszkodó.

 

Minden partok barátja ő,

beutazva sok ország határát,

megrészegülve a szeretettől,

még sem találja régi tisztaságát.

 

 

 

A hold halála 2002.12.15

 

Elsírt lélekkel pereg az esti napsugár,

az alkonyi égen új gyászisten születik,

vak értelemmel tör előre a homály,

és a bámész utcanép, otthonába űzetik.

 

Ravatalon fekszik a kiöregedett hold,

rég porba hullt antik bölcsessége,

sötét bögölyhad lepte el testét,

öblös mellkasából eltávozott betegsége.

 

 

 

Egy téli éjjel vágya a nap melegéről 2002.12.26

 

Pihéket ereget a vén hóhányó,

a kihűlt csillagok ablakából,

libabőrös lihegéssel terjed a hideg,

a megvacogtatás akaratából.

 

A varjúk is beültek az erdőbe,

jól egymáshoz bújva szorosan,

gyötört szívük dermedten dobog már,

de azért csak áttelelnek valahogyan.

 

Szűzi illata van a friss hónak,

mely az aszott határra hull,

jégbe fagy a magyar táj,

míg a zimankó élénken virul.

 

Kivárt pillanatokkal áhítom a tavaszt,

akárki más, aki fázik,

az elbujdosott napkorong melegét kutatva,

ki majd velem cimborázik.

 

 

 

Tomboló aszály 2003.01.01

 

Összemarta a napsugár a fűszálakat,

a virágok zafírkönnyeket hullattak,

porhüvelyt verejtékezett az aszály,

és a méhek meddőséget arattak.

 

Lenyögte a körtefa magáról aszott gyümölcseit,

felemésztve a talajvíz impulzusait,

vészharangok kondultak az emberekben,

elátkozván az időjóslás meterológusait.

 

Új fájások fakadtak a kiszáradt patakmederben,

elszomjazván a folyók nedvességét,

és a nyomorúságba csavart hőhullámokban,

elveszejtette a világ a békességét.

 

 

 

Az örök nyár reménye 2003.01.29

 

Imádkoznak a levelek a fán,

hogy a nyár soha ne érjen véget,

bár gyökereikben felforr a talajvíz,

a nap oly nagyon éget.

 

Egymásba rohanó zsoltárok csendülnek,

melyek a természet emlőin érlelődnek,

rigóénekkel dalosítva a tájat,

kik önkéntesen fohászhirdetőnek szegődtek.

 

Megmosakodott felhők úsznak a szélben,

beárnyékolva a megőszült kalászokat,

hol a kemény combú rókák rejtőznek,

szemmel tartva a gömbölyödő nyulakat.

 

Cifra Istenek paráználkodnak éjjelente,

a csillagterasz lámpafényei alatt,

és félholddá törik a víg kedélyű remény,

midőn az ősz vészesen döngeti a nyári kapukat.

 

 

 

Egy hirtelen vihar emléke 2003.02.10

 

Összeütköztek a felhők az égen,

vadul egymásnak feszült a testük,

villámokat szórtak az indulatok,

és a könyörület elenyészett bennük.

 

Kiüvöltötték egymásból még a szelet is,

ellenük szeméből esőkönnyeket fakasztva,

messzire menekültek a napsugarak,

fényeiket a távoli horizontra ragasztva.

 

Én csak álltam a tomboló viharban,

mint az a fa, melynek letépték az ágát,

és a felhők gyorsan elvonultak,

magukkal hurcolva égi indulataik világát.

 

 

 

Az uralkodó nap 2003.02.27

 

Felhőágyon hempereg a nap,

mint egy rezgő ajkú, parázna szerető,

életvágya közösül az elemekkel,

s a gyönyör percei, bérbe vehetők.

 

Szerelmességére vevőket keres,

hogy rabbá tegye őket bájaival,

és az elpusztult függetlenségeket,

felfalhassa mohó sugaraival.

 

Így uralkodik a nap a világon,

örök eddigi természetét érvényesítve,

az ég vándorainak birodalmában,

aranyló tűzsugarait fényesítve.

 

 

 

Gabonasors 2003.03.01

 

Szépen híznak a gabonaszemek a határban,

a testépítő napsugarak erejétől érlelődve,

bizalommal tekint a gazda a reményteliségbe,

a haszonkulcs számjegyeinek összegén tépelődve.

 

Megbántottan meresztgetik szemeiket a kalászok,

hiszen a paraszt a kövérségüket mustrálja,

és, ha majd kifent kaszával ront rájuk a kenyérkereset,

az ő életüket senki sem sajnálja.

 

 

 

Őszi séta a Dunánál 2003.03.05.18.

 

Magányosan kóborgok a kanyargósan tovafolyó Duna mentén,

kiérezve az időmúlást az elhullajtott virágszirmok őszi hervadásából.

Tipegő kacsák nagyhangú csapata vág át előttem a fűvel benőtt úton,

és egy vigyorgó arcú mókus tekint rám a mogyoróbokor ágainak takarásából.

 

A hápogó kacsák a vízbe vetődve tűnek el a szemeim elől,

hogy egymás merülési idejét megdöntve búvárkodjanak.

Fejem felett oltalmazón borulnak össze a kivénhedt fakoronák.

hogy a csendháborító kacsák tiszteletlen viselkedéséről társalkodjanak.

 

Lábaim egy rozoga stégre vezetnek, amiről belátom az egész vidéket,

a zöldellő hínárfoltokról felém kiabálnak a sütkérező békalegények.

Felleguraló szárnycsapásainak kifeszített fesztávjával repül egy hattyú a víz felett,

és csodáló pillantásokkal kísérik mozgását a földhöz ragadt lények.

 

Vészesen közelít az esti égbolt árnyképeinek növekvő körvonala,

ezért hát haza indulok a táj szépségének valóságtartalmát hátrahagyva.

Az úttest szennypora száll a szemembe a falu felé közeledve,

és én lassan beleveszek a civilizációba, a macskaköves út illesztéseit koptatva.

 

 

 

Erdőirtás 2003.03.09

 

Ma messze jártam a természetbe hatolva,

az erőd fáinak hűs árnyat adó lombkoronájának élvezetében,

mint jól fizetett énekesnők, úgy daloltak a madarak,

és egy szarvas a tisztáson, visszakérőzte reggelijét az ízek emlékezetében.

 

Csak az irtásnál dühített fel az emberfeletti lárma,

hallva a láncfűrészek ítéletnapot hirdető zúgását,

szívembe tépő, tehetetlen haraggal mentem tovább,

elfojtott könnyeimmel siratva a gyönyörűséges fák pusztulását.

 

 

 

Szeszélyes április 2003.03.19

 

A tavasz megbénult a visszatérő hópelyhek látványától,

a szélvészként rohanó levegő gyorsasági rekordokat döntögetett,

a letört faágak sebeiben feljajdultak az évgyűrűk,

és a termésdajkáló parcellák barázdáira jégpáncél telepedett.

 

Termetes pulyka rohant végig az udvaron,

mérgében nekitámadva a feldöntött virágdézsának,

válogatott hangnemekkel szidalmazta a védtelen tárgyat,

mely nem tudott ellenállni az elemek tombolásának.

 

A kisborjú kórságos anyja elapadt teje után bőgött sóvárogva,

előáramló hangát messzire röpítette a szél az istállóajtóból,

kikiabált a korom a kéményből, mert a házban csak senyvedett a tűz,

neki is hamarjában elege lett e rút tavaszból.

 

Csúfos nimfákként táncoltak a szél által szétdobált kukoricaszárak,

az udvar lassan megtelt szeméttel,

a jól nevelt rendet semmivé túrta a visszatérő tél,

és mágikus hatalma leszámolt a biztató tavaszi reménnyel.

 

Ember és állat vesztére tört a zúgva áramló légköri képződmény,

melynek szeszélye soha ki nem számolható,

megjelenésében élénken visszaidézte a telet,

melyért csak április bolondjának felködlő alakja okolható.

 

 

 

Tavasz 2003.03.21

 

Tavaszt hozott a langyosan remegő légáramlat,

zöldre színeződött levelekbe takarózott a galagonyabokor,

szüntelen forrását kereste az élet a növekedésnek,

új hajtásokat csalogatott elő a folyton visszatérő esőcsokor.

 

Kiragyogott a nap a szeszélyes álmok ingatag fellege mögül,

értelemsugárzó reményeket lövelltek a fénysugarak,

a hegyek ledobták kimelegedő hósipkáikat,

és friss erőre kaptak a szárnyaszegett madarak.

 

Szabad folyású patakok indultak neki a magaslatokról,

lassan a vén erdő is tiszta ruhába öltözött,

tarka virágok magasodtak bele a mindenségbe,

és az Afrikába emigráltak csapata hazaköltözött.

 

Örömükben elbőgték magukat a szarvasok,

a világ több lett magában a természet által,

kopár pucérságára ránőtte magát a szépség,

és én egyesültem ezen Isteni varázslattal.

 

 

 

A reggel 2003.03.25

 

Az éjszakai csillagok beleoldódtak a hajnal sugaraiba,

a sorozatos ébredések újjászülető neszeket ácsoltak,

a tájék kialudta magából a rózsaszín álmokat,

és a hegyek gerincén kéklő ruhájú fellegek viháncoltak.

 

Rozsdamarta foltokkal pöfögött a kis vonat a reggel felé,

jámbor utasait munkahelyeikre szállítva,

az utakra lassan visszatért a forgalom,

és a madárdalok hangversennyé lettek társítva.

 

Összeölelkeztek az éjszakára elbúcsúzott találkozások,

a magányos lelkek ismét társakra leltek,

tömjénillatot szórtak a templomi füstölők,

és a hit igéire ájtatos szavak feleltek.

 

Homlokaikkal porba dőlve nőttek az árnyékok,

a fényességekben új kívánalmak születtek,

ember módra szerették egymást a népek,

és a kósza örömök vándor prófétákká lettek.

 

Így köszöntött be az Isten adta varázsos reggel,

csodájára a teremtett világnak,

az élők szívébe beledobbant az univerzum,

és ők részévé váltak az emberi szabadságnak.

 

 

 

Kitartás a télben 2003.03.29

 

Fehér hétvégét örökített az első téli hétvége,

a jégkristályok tovagördültek a földforgáson,

gyermeki tisztasággal ragyogott a látómező,

és a szem elkáprázott a meghasonuláson.

 

Hólepelbe takaróztak az elfonnyadt szirmok,

szétborzolta a szél a fák pőreségét,

hímbálozó varjak vonultak a fellegekben,

az évszak szatírmódra mutatta meg hidegségét.

 

Bevásárló szekerek gördültek a tüzelőtelep irányába,

a sűrű hópelyhek heves záporában,

fojtogató súllyal terhelődtek a rakterek,

szénpor feketéllett az igáslovak orrában.

 

Komoly terhektől fékeződött a lendület,

ráfanyalodva a vontatmányok súlyára,

tüzekben lakozó életszikrákra vágytak az emberek,

belekeseredve a hírtelen jött hideg bújába.

 

Így hozta el az Úr Jézus az idei telet,

jelentős próbák elé állítva a tömegeket,

de a nép nem hagyta magát,

hamar megkedvelték a hóembereket.

 

 

 

Felkészülve az évszakváltásra 2003.04.01

 

Színezüst holdsarlót ajándékoztak az Istenek az éjszakának,

melyet még a csillagok is dermedt bámulással figyeltek,

föld és ég határán szálltak a vadludak,

szárnyhajtásukkal egészen a mennyekig meneteltek.

 

Könnyű mosolyt hullattak a fák,

tervszerűen gondolva a levélküldemények feladására,

a szél postakocsija végiggördült a horizonton,

és a távlatok felkészültek az ősz fogadására.

 

 

 

A kivágott tölgy lamentációja 2003.04.02

 

Sárga gyanta csöpög a kivágott fa évgyűrűiből,

elsiratva törzse életrevalóságát,

lám most belőle is csak tüzelő lesz,

testével fizetve meg a kályha forróságát.

 

Pedig mennyi álmot dédelgetett életében,

hogy, mint őseiből, belőle is majd bútort faragnak,

és most csak úgy odavetik a martalócok kezei közé,

táplálékául a lángoló nyelvű hősugaraknak.

 

Hát ezt érdemli ő, a nemes tölgy,

ki annyi éven át állta a viharok tombolását,

hogy darabokra fűrészeljék, széthasogassák,

aztán a többi bútorok nevetve figyelhessék pusztulását?

 

Megkérdezte egyáltalán valaki tőle,

ha már halnia kell, holtában mit választana,

bizony senki sem törődött az álmaival,

és a nemessége is, mintha nem is számítana.

 

Ily barbár kort kellett megélnie vénségére,

miért is nem vágták ki még fiatalon,

a régiek biztosan bútort faragtak volna belőle,

s nem tékozolnák el kályharavatalon.

 

 

 

Egy szépséges este emlékére 2003.04.02

 

Alkonypírban lángolt a tó tükre,

a fodrozódó hullámokon tűzmadarak vonultak,

véres fénysávok izzottak az alkonyi égen,

hogy még a napisten könnyei is kicsordultak.

 

Belesírta magát a tücsökhegedű az estébe,

az elvonuló madarakat siratva,

csendesen suttogtak a fák a szélben,

leveleiket tápanyag dús álmokba ringatva.

 

Összeölelkeztek a szürkeségben feltörekvő csillagok,

és az emberi lelkekben gyökeret vert a táj szépsége,

egy akaraton volt szív a szívvel,

ahogyan rászállott a világra az éj sötétsége.

 

 

 

Hervadó virágok 2003.04.03

 

Ledobja gyönyörűséges szirmait az ősz virága,

búcsúzó természettel kiegyezve sorsával,

nem tündököl már többé bele a világba,

csak édes pusztulással társul az idő akaratával.

 

Elszakítja testét a gyökértől,

magjait a föld színével egyesítve,

törzse belehanyatlik az októberi tömegsírba,

életérzéseit a mindenhatóság igéivel beszédesítve.

 

 

 

Esti vihar 2003.04.08

 

Villámokat dobálva üvölt a szél,

a háztetők félénken remegnek,

zokogva hajladoznak a fák,

az égen sötét fellegek tekeregnek.

 

Messzire repül a madárijesztő kalapja,

kibomlott kabátja is zászlóként lobog,

elbőgött könnyeit felfalta a rémület,

már a szíve is alig dobog.

 

Bőszülten csapkodnak az esőcseppek,

elmosva a hunyó nap bíborát,

és az összecibált tájképekben,

az ember megtalálja a félelem korát.

 

 

 

Aratás 2003.04.10

 

Kasza alá hajlik már a rozs kalásza,

az őszi fények megérlelt koszorújában,

a föld nyelvén liheg a betakarítás,

a kenyérkereset verejtékező randevújában.

 

Megtervezett szigorlattal folyik a munka,

az égi mennyezet kósza fellegeinek felügyeletében,

kicsalogatja az aratógép a tájból a termést,

a gabonával töltekező teherautó kíséretében.

 

Magasröptű port vernek a munkagépek,

a növénytestek sűrűjét aratva,

vajúdó gyötrelemmel búcsúzkodnak a gyökerek,

érettségizett növendékeiket siratva.

 

Így mennek el mind,

kiket egykor örökbe fogadtak a földek,

és gyökereik belenőnek az élelem ízébe,

hiszen testvériségeik örökzöldek.

 

 

 

Szomorú éjszaka 2003.04.11

 

Kiágaskodtak a fatörzsek a sötétből,

megrajzolva az erdő körvonalát,

lihegő csillagok pihegtek az égen,

forró lázban égve át az éjszakát.

 

Bennem is parázslott a hőség,

a nyári forróság álmatlanságában,

és csak mentem tovább a vidéken,

a kitaszított pillanatok űzött valóságában.

 

Gyantaszagú fuvallatot sóhajtoztak a növények,

ahogyan a természet könnyeit hullatta,

elzokogta a hold az életérzéseit,

és én is sírtam alatta.

 

Átgázoltam a fű hullámzó folyóján,

mely harmatcseppekkel mosta a lábam,

és lassan elhamvadt bennem a forróság,

feledve összetépett emlékű, szomorú éjszakámat.

 

 

 

Monológ a földművelésről 2003.04.13

 

Végigmegy a földműves a kitervelt barázdákon,

a szorgalom kezével kapaszkodva az eke szarvába,

fáradt lábai kimerülten rogyadoznak,

hányatott sorssal hajtva fejét a munka igájába.

 

Eldarabolt rögökkel hasad a föld,

az ember alkotó szándékával egyesülve,

környezetére süketen és vakon húznak a lovak,

a jövő reményteljes bizalmában részesülve.

 

Összecsendülő nótát dübörögnek a teremtményi szívek,

„lesz szép termés, bő aratás”,

csak ember és állat bírja szusszal őszig,

akkor majd megjutalmazódik a kitartás.

 

 

 

Pusztítás 2003.04.13

 

Balta éllel rohantak a favágók az erdőnek,

összeterelve a pusztító csapások hangjait,

dőltek is a törzsek a fák labirintusában

kicsorgatva az évgyűrűkből a gyökerek álmait.

 

Gyűrött ráncokká tépődtek a fonnyadó levelek,

odadobva a pusztulásnak a foto színtézis örökségét,

a holt testek elzárták pórusaikat az érzelmek elől,

és az elmúlás kiterjesztette rájuk védnökségét.

 

 

 

A hajnali ébredés bölcsessége 2003.04.30

 

Bíborvörös foltot kent az égre a hajnali ébredés,

a virágok félénk áhítattal nyíltak,

merész sugarak törtek elő a felhőárnyékokból,

és az emberemlékezetek magasztos érzésekkel bírtak.

 

Foto színtézises honfitársakkal szövetkezett a tájék,

az életcsodákat összeegyesítve,

zajosított élénkséggel trilláztak a madarak,

édeskés hangjukat távolra repítve.

 

Új értékrendeket fedezett fel a régi világ,

meglovasítva az évezredek történelmiségét,

és én észrevétlen bámulásokkal olvadtam a pillanatokba,

felismerve a tiszta létformák testvériségét.

 

 

 

Változás 2003.05.03

 

Utolsó szép napjait is elmúlatta az ősz,

átadva testét a hanyatló létformának,

nehézbombázókként szálltak a sötét fellegek,

fakóra színezve érzeteit a táj hangulatának.

 

Emberpróbáló időmúlások következtek,

természeti zálogházba adva a kikelet reményét,

és az élő beledermedt a változásokba,

a maróhatású hidegtől rejtve teremtményét.

 

 

 

Éji színjátszás 2003.05.12

 

Fényeskedő pompával ragyogtak a csillagok,

az éjszaka sötét mennyezetének díszletében,

kiváló alakításául a messzeségnek,

a természeti színjátszás naturális igyekezetében.

 

Kiművelődött árnyak gyűltek össze az előadásra,

szürke testük takarásából figyelve a darabot,

szorongó szívzörejekkel gondoltak a reggelre,

mely kiűzi a baldachinról e káprázatos társulatot.

 

 

 

A szép reggel részeként 2003-06-02

 

Harmatos ágakon szikrázik a napsütés,

az égen lángra lobban a reggeli glória,

a sötétségek belevesznek a fényreformokba,

és a tájékon szétakkordozza magát a madárária.

 

Tömegtermelési módszerekkel szaporodnak a hangok,

ahogyan az élők öntudatra ébrednek,

önálló kívánalmakkal indulnak útnak a népek,

miként az előreiramodó gondolataik után erednek.

 

Beleolvadok én is egy reggeli folyamba,

felöltve magamra a munkába járás képességét,

elvakított szemmel nézek szembe a nappal,

a busz ablakából figyelve a kezdetek frissességét.

 

Kikiabálnak a tájból a cselekedetek,

miként az emberek jönnek és mennek,

s belebimbózik lelkembe az életérzés,

hogy szép ez a reggel, és én is része vagyok ennek.

 

 

 

A boldogság vidám reggelén 2003.06.17

 

Fénycsíkokat vésett az égre a hajnal,

festett arcú bámészkodókká világosítva a felhőket,

valószínűség ízű emlékezetdarabokkal ébredt a tájék,

kinyújtózva magából az álomszerű időket.

 

A napsugarak boldogságot öntöttek az élőkbe,

összeegyesítve a létbéli testvériségeket,

színt vallottak az elleplezett örömérzetek,

azonosságra ismertetve az életjelenségeket.

 

Magasröptű madarak szálltak a levegőben,

benépesítve a légifolyosókat,

alattuk talpra szökkent a világ,

vidám tekintetűvé kozmetikázva a fényimádókat.

 

 

 

Enyhülésre várva 2003.06.21

 

Magasan izzik a déli lángolás a tájék felett,

az élők pihegve szenvedik a hőhullámokat,

a nyüzsgő városba beleizzad a kényszerforgalom,

kitikkadó elmével viselve a forróságokat.

 

Legszívesebben pucérra vetkőznék a népek gátlásaikat,

ledobva magukról az átizzadt textíliákat,

de a tudatokba már beleivódtak a szemérmességek,

tovább viselve az erkölcsi normákat.

 

Mintha indulat fojtogatná a torkokat,

ahogyan a hevületek a nedvességeknek esnek,

az éber álmok, hűs italok után kutatnak,

támadó rohamokkal indulván a csapszékeknek.

 

Keblére öleli a nyár emberi felebarátait,

kisajtolva belőlük a tűrőképességeket,

Magyar honba költözött a trópusok világa,

bemutatván a sivataghű jelenségeket.

 

Lábaim alatt is kiolvad a bitumen,

ahogyan elnehezült lépteimmel rajta járok,

köröttem izzó légvonatok zakatolnak,

és én az enyhülést hozó szerelvényre várok.

 

 

 

Alkony és hajnal 2003.06.22

 

A város homályába belealél az este,

az utcaképek forgatagai sorra elvonulnak,

a templomtornácon lámpavilágot gyújt a harangszó,

és az Arkangyalok, a márványoltár elé borulnak.

 

A sötétségek kirabolják az alkony vonuló szekereit,

elbirtokolva tőlük a maradék fényeket,

panaszosan sírja át a levegőt az esti pacsirtaszó,

e szép nap mulandóságára emlékeztetve a földi lényeket.

 

Sötét árnyakat pingálnak a házak közé az érkező látomások,

és az öntudat tartományai színes álmokká foszlanak,

kövérre hízzák fekete vértüket az éjszakai lovagok,

aztán, ha jő a hajnal, csapataik gyáván eloszlanak.

 

 

 

Esti vihar vidéken 2003.06.26

 

Nyálkás fronthatás birtokolja a magaslatokat,

a kéklő aurát bárányfelhőkkel háziasítva,

zengő madárdal úszik a messzeség felé,

és egy pacsirta röpül utána, a levegőt hasítva.

 

A nagy gyümölcsfa sötét lombkoronájába,

rokonlelkűen néznek össze a cseresznyeszemek,

és a szekér az úton egykedvűen zötykölődik,

kicsorduló platójáról messzire gurulnak a barnaszenek.

 

Az árokparti fűbe rejtőzködnek sorsuk elől,

hogy messzire elkerüljék testük hamvasztását,

és a kocsis szánalom nélkül hajtja tovább lovait,

buzgalommal űzve fuvarozói hivatását.

 

A gomolyfelhők nyájai egyre csak gyülekeznek,

bár a réseken, olykor még átleskelődik a búcsúzó nap,

a nemes kócsag levéleresz alá rejti nemességét,

fél, hogy a nyakába özönvizet kap.

 

És aztán lángvihar gyúl erdőalján,

tüzes villámokat dobálva a porfelhős útra,

épp időben ér a szekér a tanyára,

a két fáradt ló is megpihenhet újra.

 

Édes örömökkel dobálóznak a szelek,

összetársítva az elemi erők energiáit,

a borúlátó sötétségbe beleélénkül az esti vihar,

patakokká dúsítva a talajvizek csatornáit.

 

 

 

Pillanatképek vidékről szeptemberben 2003-06-27

 

Pirospozsgás almák csüngnek alá az ágakról,

a fa árnyékában barnafoltos tehén heverészik,

körötte fonnyadó virágok gyülevész kolóniái ácsorognak,

és a súlyos sugaraktól, növénytestük menthetetlenül enyészik.

 

Tollászkodó páva pöffeszkedik a kerítés tövében,

tekintetével a marhakérőzést fitymálva,

a délutáni sziesztában egy apró egér iramodik az istálló irányába,

kihasználva, hogy a szalmakazalban, elmélyült a macska álma.

 

A lusta disznó is a kacsaúsztatóban dagonyázik,

megbölcselődött értelemmel csillapítva magában a forróságot,

finom illatok úsznak a perzselő levegőben,

odabentről, a lakásból hirdetve a nőneműi háziasszonyságot.

 

Az üres gyomor összerándul a kutyaólban,

nyálcsorgatóan kívánva az izgató táplálékot,

sóvárogva gondol az eb, a majd órákká szövődő időmúlásokra,

míg végre alamizsnaként, megkaphatja a maradékot.

 

Bezzeg a két bárány az udvari fűvel is beéri,

és még a hőség sincs túl nagy hatással rájuk,

szószátyár jellemükre most sem cáfolnak rá,

hiszen folyton jár a birkatermészetű szájuk.

 

A ló is szétprüszköli a csendet a karámból,

sürgető vágyakkal méltatlankodva a tétlenség miatt,

tág orlikából szinte kigőzöl a szabadságvágy,

görcsbefeszülő izomzattal ácsorogva a történéstelen délután alatt.

 

A kacsák egy tálból csemegéznek a tyúkokkal,

csak a buta libák nem kötnek barátságot,

harcolni képesek minden jelentéktelenség miatt is,

így megcsúfolva a háziszárnyasi rokonságot.

  

Lassan tovaperegnek az udvar életképeinek kockái,

ahogyan a forró őszelő pillanatai csigamód vonulnak,

és, ha majd megérkezik az enyhülést hozó este,

a porta lakói a megváltozott körülményekhez viszonyulnak

 

 

 

Különös napszakváltás 2003. 07. 05.

 

Bezárta az égbolt kivilágított ablakait,

csak a csillagfények szűrődtek át a réseken,

megkésett vándorként érkezett a hold,

elmerengve a platinaarcú törődéseken.

 

Ingoványos sötétségbe süllyedt a világ,

és a lidércképek új látomásokat szültek,

szörnyekkel csatáztak a fantazmagóriák,

és az üveges szemek feketeségbe özvegyültek.

 

Álmodás kolostorokba vonultak az élők,

rózsaszínre színezve a szürkeállományokat,

mérhetetlenségekbe ömlesztve a mérhetőségeket,

míg a hajnal elő nem hívta az új napi vívmányokat.

 

 

 

Különös temetés 2003. 07. 06

 

Az érthetőségek elveszítették táptalajukat,

érthetetlen álmodásokat szülve,

az ismerős csodáknak végleg befellegzett,

kárpitozott koporsójú elmúlásra készülve.

 

Az élettűzhelyben örökre kialudt a szikra,

elüszkösödött tetemét hátrahagyva,

az elvetett mag eldobta gyökerét,

életképeit fűtetlen télbe fagyva.

 

Halotti éneket zengtek a fák,

visszaidézve a gyönyörpercek elmúlásának sajnálatát,

új világképek vonultak a régiek elé,

a mennyekig magasztalva a változatosságok utálatát.

 

Csábító messzeségek férkőztek a közelségekhez,

értelmi tavaszba borítva az öntudat telét,

a levél erek túlnőtték a májusfákat,

kitépve az anyaföldből a sírgödör belét.

 

Sűrű harmatkönnyeket hullattak az újkori felhők,

s a napfényvillanások albumképeket fotografáltak,

elpihent nyughelyén a megfáradt értelem,

ahogyan a kitépett rögök halmazai sírhantjára találtak.

 

 

 

Az erdészházról 2003-07-11

 

A fák homályában erdészház lapul,

az erdőbe telepítve a civilizáció egy darabját,

árva magánnyal áll egyedül,

reménytelenül sóvárogva megálmodott társai alakját.

 

Egy kis titkos ösvény vezet hozzá,

és még a napfényt is csak ritkán látja,

zöldellő penész bitorolja kintről a falait,

a fák között nincsen barátja.

 

Apró ablakszemei rémülettel tekintenek a vadonra,

egész életét nyughatatlan feszületben töltve,

az erdei növényzet folyton körülnövi a termetét,

a tűlevelek klausztrofóbikus bezártságával karöltve.

 

 

 

Szülőházamról 2003.07.12.

 

Vajon áll e még ifjúságom szépemlékű szülőháza,

mit apám és anyám önkezűleg alkotott,

ragyognak e még meleg fényű, tiszta ablakai,

melyeknek oltalmában gyermekségem a felnőttségig gyarapodott?

 

Viseli e még pitymallatokkor a hajnali kakasszókat,

kertjében még mindig oly gyönyörtestűek a virágok,

tetejét manapság is sorba ülik a házigalambok,

és büszke falai között, laknak e még boldogságok?

 

Gördülő malomkerekei az időnek,

nem őrölték e fel végtelenbe nyúló nyugalmát,

és akik most a tulajdonuknak nevezhetik,

képesek e érzékelni szeretetének hatalmát?

 

 

 

Nyári hőség a természetben 2003.07.22.

 

Fent táncolt a nap a kéklő horizonton,

és én csak álltam aranyló fényei alatt,

a hegy ormán lángolt a hőség,

a csúcson rajtam kívül egyetlen élő sem akadt.

 

Alattam a völgyben őzek araszoltak,

búsan lehajtva felhevült fejüket,

pillantásaim kiolvasták testbeszédüket,

e hőségben ők sem találták helyüket.

 

 

 

Bezárjuk a kapukat 2003.07.22.

 

Hanyatló csillagok hullnak az éjben,

fénytörésüket a sötétségekbe temetve,

pompás vadludak araszolnak a holdsarló irányába,

és a fák buján vetkőznek pőrére, vígan nevetve.

 

Szerető kéz melege öleli derekam,

ahogyan a fűerdőben állunk az égi mennyezet alatt,

elintegetnek mellettünk a pillanatok,

s mi magunkra zárjuk az éji csillagkapukat.

 

 

 

Piri néni kertje 2003.07.26.

 

Zord gyomok magasodnak a műveletlen kertben,

türelmes elszántsággal meghódítva a földet,

átélve viharokat és szárazságokat,

sudár termettel hirdetik a haszontalan növényi zöldet.

 

E fajok különös ékességei a civilizálatlannak,

ott ahol nemrég még mesés virágok nyíltak,

de a gondozatlanság gyilokkezei torkon ragadták ékességeiket, 

és az elnyomó gazak hódításaival ők sem bírtak.

 

Mára már mindent benőtt a tarackaszfalt,

amit az öreg Piri néni életében oly szépen gondozott,

az ismerős ápoltságnak nyoma sincs már,

a halál kaszája minden féltett növényt learatott.

 

 

 

Őszi trágyázás 2003.08.17.

 

Degeszre rakott kocsi halad az úton,

az őszi trágya a földekre utazik,

az öreg paraszt büszkén feszít a bakon,

és egy régi nótát dúdolgatva vigadozik.

 

A déli nap már a harmadik fuvart számolja,

ahogyan a lóerők a dombtetőnek feszülnek,

izmos lábaikból lassan kiszáll az erő,

és tudják jól, estére végképp kimerülnek.

 

De most még vitézül húzzák az igát,

félretéve önmagukban az állati kényelemvágyat,

izzadtsággal és menetzajjal töltekeznek,

trágyával paplanosítva a termőágyat.

 

 

 

Kószáló fellegek tavasszal 2003.08.23.

 

Langyuló fellegek kószálnak a dombok felett,

a harmatos fűszálakon csillog a napsugár,

természeti örömünnepről dalolnak a madarak,

a kéklő messzeségben turbékolva romantikázik a gerlepár.

 

Ifjú zöldellésbe kezdenek a megvénült tölgyek,

levetve testükről az elhidegülés bánatát,

szerelmi vágyódással indulnak a méhek a virágok felé,

Gyönyörkereső ajakformálással kutatva a nektárok zamatát.

 

A növényi színekbe öltözködő legelőn lármázó birkanyáj halad,

elnyomás alatt tartva a csalogány énekét,

új erőre kapnak a reményőrző pillanatok,

visszaszerezve az életigenlés világmegváltó természetét.

 

Bizsergető frissességek kavarognak a véredényekben,

az örömmámor túlcsordul a létezés serlegében,

éltető gyönyörök nőnek a májusfák évgyűrűibe,

és az időszakok odébb billegnek a kószáló létérzés fellegében.

 

 

 

Hiábavaló igyekezet 2003.08.28.

 

Aszott gyümölcsök fonnyadnak a szilvafán,

ki érettségükben leszedte volna őket, nyáron eltávozott,

itt élt e lombok között és már el is ment,

a föld ugyanúgy forog, de a világ már megváltozott.

 

Ezeket a fákat még ő ültette, jó néhány évvel ezelőtt,

éppen azután, hogy a háztelket megvette,

de mire felnőttek, ereje teljesen elhagyta,

gyümölcseiket csak három éven át élvezhette.

 

Megtámadta a pusztító daganat,

mint a szüreteletlen gyümölcsöket a nap perzselése,

nyár derekára már a sírgödörbe is tették,

s nem maradt utána más, csak szilvái hasztalan érése.