Nyitány

Szerző: Miklósi Sándor
Nívódíjas költő

Angyal 2000-05-09

 

Angyal száll ki a mennyeknek öléből,

gondviselést hozva Isten világszeretetéből.

Szárnya hófehér suhogása

megnyugvás szelét hinti a zaklatott ember lelkére,

könnyebbedést bocsátva nehéz napja terhére.

Vándor követe ő az Isteni jóságnak,

önfeláldozó oltalmazója az emberek sorsának.

 

Láthatatlan teste mennyei vibrálása ott lebeg fölötted,

ha imára nyitod ajkad a csapásban, biztosan tudhatod,

ő ott van körülötted.

Behatol a lelkedbe, külső-belső sebeidet gyógyítgatja,

cselekedeteivel Isten mérhetetlen jóságát tanúsítja.

 

Szeretnék én is ilyen angyal lenni,

ha majd testem földben fog nyugodni,

mert így tovább tudnám az embereket szolgálni.

 

 

Mindenszentek napjára 2000-11-01

 

Ne félj! Megtalálod a békét, amit kerestél.

Örökre velünk maradsz, hiszen minket szerettél.

Nem kell már többé földi léted terheit hordanod,

Isten országában feledheted minden bánatod.

Bármekkora is volt örömed, vagy bánatod,

a bocsánatbeli üdvösséget megkapod.

Isten magához emel és mindent megbocsát,

midőn mi érted zokogjuk át az álomtalan éjszakát.

Egyszer mindenki elmegy, idővel mi is távozunk,

de szerető Istenségünk országában, majd újra találkozunk.

 

 

Istenhit 2000-11-26

 

Vasárnap van! Megint vasárnap.

Újra prédikál a pap.

Zengve csendül a bársonyos bariton,

mely ott zörren az ódon falakon.

Az atya okítja a nyájat,

számára e hivatás az éltes szolgálat.

Imára zárulnak a karok,

én is hinni akarok.

Hinni, hogy van egy felsőbb értelem,

mely oltalmazza gyarló életem.

 

 

Áldás! 2000-12-07

 

Legyen meg minden halandónak a szabad akarata,

fényesedjen minden népeknek, láncolatlan diadala.

Éljenek az emberek fényben és áldásban,

Istenhez hű, méltó szabadságban.

Ne függjön senki javaktól és mástól,

csak leghőbb atyánk, szerető oltalmától.

 

 

A gyertya 2000-12-31

 

Te apró gyertyaláng, Krisztus fényessége,

elűzöd a sötétséget, mint a napnak fénye.

Csendes áhítat, minden rezdülésed,

ölelő szeretet, minden fényed.

 

Varázslat a tested, varázslat a lángod,

tűzpiros szerelem a te virágod.

Szűz Mária szeplőtelen fogantatása,

lehetett oly tiszta, mint testednek lángja.

 

Feláldozod léted lángoló szerelmedért,

mint krisztus áldozta fel magát az emberekért.

A nagy szerelemben lassan elenyészik viasztested,

mellyel krisztus fényességét hirdetted.

 

De emléked bennem örökre megmarad,

mert olyan voltál, mint én.

Szerelmedért még az életedet is odaadtad.

 

 

Szerettem az Istent, de soha sem értettem 2001-03-15

 

Csendes alkonyban halvány derengés,

búcsúzó napkorong mögé bújó merengés.

Csak állok és átölelnek a sötét fellegek,

jön az éjszaka, és én elmegyek.

Nem leszek már itt, ha kerestek,

nélkülem telnek majd az estek.

Én porrá leszek, hisz porból vétettem,

szerettem az Istent, de soha sem értettem.

Mert engem mindig magamra hagyott,

hiába kértem őt, soha sem adott.

Nem kaptam mást,

csak bánatot és könnyeket,

hiába bújtam a tudós könyveket.

Kerestem az életem értelmét, de nem leltem,

boldogságra vágytam,

de önző lenni nem mertem.

Mert mindig azt mondta: inkább adj, mint kérj,

ha arcul ütnek is, csak jót remélj.

Hittem neki és ő félre vezetett,

Istenként szerettem a világot,

és Isten rajtam nevetett.

Mért adott több értelmet annál,

mint amennyivel élni tudtam?

Mért kellett annyit szenvednem,

ha egyszer jó voltam?

S, ha nem voltam jó, mit ért az életem?

Szerettem az Istent, de soha sem értettem.

Ha csak egyszer is mellém állt volna,

most nem révednék

búcsúzó napkorong mögé bújtatott alkonyba.

Tovább élhetnék, úgy, ahogyan más emberek,

de Istennek hinni én már nem merek.

Inkább a magam útján járok,

agyő nagyvilág, ég veletek jó barátok.

Szakadékba vetettem magam,

de Isten elkapta a testem,

nem hagyta, hogy a mélység legyen a vesztem.

Megmutatta mit jelent a világot igazán szeretni,

saját magamnak, sötét éjszakában is fényt szerezni.

Megvilágosodva fogom ma már a sorsom kezét,

és áldom a jó Isten nevét.

Búcsúzó alkonyomban is fényt teremtett,

nem kértem, és ő még is megmentett.

Rám bízta a költészet üzenetét,

hogy én is menthessem, mások életét.

Így lettem egykor költő,

miután annyit szenvedtem és kerestem.

Szakadékba vetettem múltamat

és jövőmet megszereztem.

A kutató értelem és az Isteni szándék segített,

búcsúzó alkonyomban, zuhanó sorsom

a mennyekbe repített.

Lám ilyen az ember, ha szakadékba veti a múltat

és szereti az Istent,

ha nem is ért dolgokat, még is elérhet mindent.

Mert aki érti az Istent, az már megvilágosodott,

és ami nekem sikerült, azt te is megkaphatod.

 

 

A hit 2001-03-25

 

Hittem és legyőztem a halált,

pedig a sors, sokszor szíven talált.

Kínoztak betegségek, gyötört a szerelem,

hajtott a vágy, űzött az értelem.

 

Folyton önmagam ellen küzdöttem,

és egy kicsit mindig több lettem.

Bár tökéletes soha nem lehetek,

hitemből, még is erőt meríthetek.

 

 

Isten szándéka szerint 2001-03-29

 

Örökéletű vagyok, mint a lelkem,

hiába emészti meg az idő a testem.

Az eszmében élek, mely halhatatlan,

a szeretet tüzében égve, mely olthatatlan.

Olyan vagyok, amilyenné sorsom változtatott,

hiszen az Isten nektek adott.                             

Hogyan lehetnék hűtlen az ő akaratához,

mikor ez az egyetlen utam a boldogsághoz?

Így hát mindenem az ő kezébe teszem,

mert csak így viselhetem méltósággal nevem.

Mert minden úgy lesz, ahogyan ő akarja,

akkor is, amikor még köztetek járok,

és akkor is, ha már testemet föld takarja.

 

Törvényt tagadó hitem 2001-03-30

 

Törvényt tagadva hódolok a szabadságnak,

mert én a lelkemet adtam az igazságnak.

Úgy élek, mint a virágok testén csillogó harmat,

ha nyugalomra vágyom,

rózsatestű hitem gyönyörében találok oltalmat

 

 

 

 

Kérdések Istenhez 2001-03-31

 

Jót, gonosz a harcban miért győz le,

tisztességest a csaló, miért előz le?

Miért szenvednek annyit az ártatlanok,

miért halnak meg sokan, kik még fiatalok?

Add meg nekem a választ Istenem,

hogy kételyek nélkül tudjam élni életem.

 

 

Karácsonyeste 2001-11-19

 

Fenyőbe öltöztetett karácsonyeste,

ha kigyúlnak az ünnepi fények,

sorra mind előtűnnek

a csillogó szárnyú angyallények.

 

Táncot járva, puhán belengik

az otthonok melegét,

elhozva e rohanó világba,

Isten világszeretetét.

 

Kik értik a szépet,

azok velük táncolhatnak,

és a szeretet fenyőjénél,

égi boldogsággal gazdagodhatnak.

 

 

Gyógyulásom története 2001-11-22

 

A kelő nap kinyílt előttem,

aranyló sugarait rám szegezte.

Bátran néztem vakító fényeibe,

testem a gyógyulást kereste.

 

Összetörött és boldogtalan voltam,

lelkem belülről zokogott.

Istent kerestem a világban,

de senki sem támogatott.

 

Semmi sem volt biztos, csak az,

hogy így tovább nem élhetek.

Ha nem találok az életemre,

hamarosan végső búcsút vehetek.

 

Akkor egyszer csak, valami csoda történt,

valami ismeretlen csoda, idebenn, legbelül.

Felemeltek a fények, lelkem szabaddá vált,

éreztem már nem vagyok egyedül.

 

Testem megremegett, életre kelt,

ledobta a kínok nyomasztó terheit,

csak álltam, mint néma kőszobor

és szívembe zártam gyógyulásom perceit.

 

Láttam az energiát, éreztem végtelen hatalmát,

mit még soha nem láttam, érezhettem.

Láttam Isten arcát mosolyogni

és szeretetének fényeiben újjászülettem.

 

Isten azóta bennem él,

és én a világmindenség részévé váltam.

S, bár testem halandónak született,

lélekben még is halhatatlanságra találtam.

 

 

Hét nap – készült a biblia felhasználásával 2002-05-17

 

Halljátok különös történetem,

elmesélem nektek a világ teremtését,

hogy valamennyien megismerhessétek,

e csodálatos élet keletkezését.

 

Első napjával kezdem a teremtésnek,

melyen Isten elhatározásra jutott,

megalkotá tehát az eget és a földet,

miképpen képzelete utat mutatott.

 

Mindent a kietlenség és sötétség uralá,

midőn lelke lebegett a táj felett,

mindezt látván a Mindenható,

egyáltalán nem volt elégedett.

 

Mondá tehát az Úr: Legyen világosság!

És ekképpen minden fénybe is borult,

ezzel nagy változás állott be,

az örök sötétségnek végleg bealkonyult.

 

Jó a világosság, gondolá teremtése közepette,

látván a napszakoknak váltakozását,

s, hogy névvel is illeté majd,

fény és sötétség eljövendő hullámzását.

 

A világosság a nappal nevet kapta,

a sötétségé lett az éjjel,

így fogytak el az első nap fényei,

és ismét a sötétség terült széjjel.

 

Azon a nevezetes első napon,

így lett reggel és így lett este,

melyen a mi Mindenható Istenünk,

a világ teremtéséhez hozzákezde.

 

Tovább folytatván magasztos munkáját,

a vizek közzé mennyezetet alkotott,

hogy elválasztva legyen lent és fent,

mely előzőleg még egybefolyott.

 

A fölső rész az ég névvel bírá általa,

és lassan a második nap is eltávozott,

de az a sóvár elégedetlenség,

cseppet sem változott.

 

Ezért hát egybegyűjtötte a vizeket,

hogy az elvont részeken az ne légyen,

és úgy is valá, ahogyan azt cselekedé,

az egész nagy földkerekségen.

 

A szárazat földeknek nevezé el

teremtésben munkálkodó Istenünk,

azokat pediglen, ahol a vizek egybegyűltek,

ma tengerekként ismerünk.

 

Hogy a szárazak ne legyenek néptelenek,

mondá: A föld maghozó füveket hozzon,

és gyümölcsfák is magasodjanak,

melyeknek élete szintén, magról szaporodjon.

 

Hajtá tehát a fű, növé a fa,

mind az ő neme szerint,

és a teremtés harmadik napján,

így lett a reggelből este megint.

 

Következő nap reggelén,

teremtőnk még mindig elégedetlen vala,

nyughatatlanul múlott éjszakája,

bitorolta az alkotó álmoknak hada.

 

Vágyaitól űzve mondá az Úr e reggelen:

Világító testek fényesedjenek,

hogy az égi mennyezeten,

teremtés általi jövőképek születhessenek.

 

Eképpen is elválasztva legyenek

a nappalok az éjszakáktól,

és égi jelként is szolgáljanak,

a világ kezdetének negyedik napjától.

 

 Jelként is szerepeljenek majd,

napok, ünnepek, esztendők meghatározására,

alkotá tehát a két világító testet,

teremtményei életének beragyogására.

 

A nagyobbikat, hogy uralkodjék nappal,

a kisebbiket, hogy uralkodjék éjjel,

és helyezé azokat az ég mennyezetére,

hogy fényük mindenhol terjedjen széjjel.

 

Látá Isten ez így jó,

és az a negyedik nap is elmúlott,

az éjszakai holdvilágnál,

sok kis csillag fénye gyúlott.

 

Pezsdüljenek a vizek,

élő állatoknak nyüzsgésétől,

tollas testű madarak repdessenek,

az ötödik nap, fény ízű reggelétől.

 

Benépesedtek a vizek a nagytestű állatoktól,

és csúszó-mászóknak számlálatlan fajtáitól,

szárnyasok repdestek a napos égen,

az Úr általi légi szabadságtól.

 

Megáldá őket Isten:

Szaporodjatok és sokasodjatok,

tengereknek mélyét, felhők rejtekét,

fajtáitok szerint bejárjatok.

 

Így ért véget az ötödik nap,

mely a teremtésben munkálkodva telt,

de az Isteni lélek,

még mindig terheket viselt.

 

Továbbra is nyomta az elégedetlenség súlya,

melytől nem nyugodhatott,

így hát a hatodik nap reggelétől,

a teremtésben tovább munkálkodott.

  

Mondá tehát a Teremtő ezen a reggelen:

Hozzon a föld, élő állatokat,

barmokat, csúszó-mászókat,

és mindenféle változatú fajokat.

 

Látá Isten, hogy jó a sokadalom,

mellyel a világ benépesedett,

és teremtésének szándékában,

még nagyobb távlatokba emelkedett.

 

Ezen Isteni gondolatokban,

a következőképpen szólott,

midőn szándékának képe,

elméjében tisztán kirajzolódott.

 

Embert teremtek e földre,

önnön hasonulásomra, a saját képemre,

kiben ráismerhetek,

Istenségbe mártott jellememre.

 

Ki uralkodik a tengereknek halain,

az égi mennyezetnek madarain,

a barmokon, csúszó-mászókon,

és a földi világ mindenféle állatain.

 

Teremté tehát az Isten,

az embert, saját hasonulásának képére,

mindenek urának,

az élet dús földnek színére.

 

Fiúvá és nemi párban,

asszonnyá teremté őket,

az első párnak,

önmagát jelölvén szülőnek.

 

Megáldá őket az Úr

és mondá nékik a teremtő Isten:

E gyönyörűséges földkerekségen,

legyen a tiétek minden.

  

Vágyaitok hevében,

szaporodjatok és sokasodjatok,

tudásotok teljében,

az állati értelem fölé magasodjatok.

 

Töltsétek be a földet,

és hajtsátok birodalmatok alá,

hatalmatok érjen a mennyezetig,

a földek és a vizek mélye alá.

 

Uralkodjatok a tengerek halain,

az ég madarain,

csúszó-mászók seregein,

és a földnek valamennyi állatain.

 

Mondá ekkor a teremtő Isten:

minden maghozó lényt nektek adok,

az egész földnek színén,

tőletek semmit meg nem tagadok.

 

Minden legyen a tiétek,

élettérként és eledelül,

hogy földre teremtett létetekkel,

élhessetek szinte Istenül.

 

Vadaknak és madaraknak,

a zöld füvet adom eledelül,

hogy létezhessenek hiánytalanul,

az embertől függetlenül.

 

És úgy is lőn minden,

ahogyan azt Isten akarta,

minden egyes élőlénynek,

szükségletét is megadta.

 

Látá az Úr, igen jó mindez,

amit teremtett vala,

ekkor borult a benépesedett tájra,

a hatodik éjszakának sötét állaga.

  

Elvégezteték az ég és a föld,

és azoknak minden serege,

csordultig telt élettel,

a földi létnek serlege.

 

Hetednap Isten az ő munkáját,

mit alkotott elvégezé,

megszűnék vala dolga,

teremtésének munkáját befejezvén.

 

Megáldá a Teremtő azt a hetedik napot,

és szeretettel meg is szentelé,

azon a napon szűnt meg munkájától,

s a földi lét, általa eképpen vált teljessé.

 

 

 

Értetlenül – értelmesen 2002-07-23

 

Nem értem a misét,

sem az imádságot,

nem keresem gyóntatóim,

sem a kiváltságot.

 

De hívő vagyok,

magamban és minden jóban,

és ezt nem mondhatom el,

közönséges szóban.

 

Képmutató áhítatos lélekkel,

nem borulok térdre,

és aki érteni akar,

hamis tanokkal nem vezetem félre.

 

De megosztom hitem,

hogy az érték sokasodjon,

és ez a kétkedő világ,

bölcsességgel gyarapodjon.

 

 

 

Hiábavalóság 2002-09-08

 

Hiába haltál meg a keresztfán,

hiszen még mindig bűnös vagyok.

Nem váltottál meg,

és egyre csak pusztulok.

 

Nem mondom, hogy a te hibád,

meg, hogy szándékom a bűn,

de vérem szétfolyik,

a könnyáztatta életműn.

 

 

 

Származásom 2002.09.19

 

Emberidőm megette a gyötrelmes múltat,

melyben mindenkor oly nehezen éltem,

bár amikor mások elbuktak,

én akkor sem féltem.

 

Hiszen hittel élek,

mi felsőbbrendű atyámtól való,

és a sikerek küzdelmes földjén,

létem lett a honfoglaló.

 

Győzelemre születtem,

mert sosem volt más választásom,

és a harc megmutatta nekem,

hogy Isteni eredetű származásom.

 

 

 

Áhítatból kikelet 2002.12.05

 

A nyárfaligetben megbújó apró templom,

lassan kilép az éjszaka homályából,

csendes harangszóval biztatva az áhítatra,

hívei zarándokként vonulnak oltára elé,

midőn a zöldellő hegycsúcsok felett,

a felkelő nap ráébred a virradatra.

 

Édes dal most a régi fohász,

mely tovalépdel a kor rögös útján,

megvigasztalva sajgó szívemet,

s bár a templomban sír még a harang,

én már hátrahagyom sérelmeimet,

mert lelkemben gyökeret vert a kikelet.

 

 

 

A munka hite és értelme 2002.12.31

 

Barázdába vetett hitével szánt az eke,

remélve, hogy a kiéhezett csillagok alatt majd bő termés fogan,

szétosztogatott arcvonásaival hasad a föld,

hogy a mag otthonra találjon biztosan.

 

Istenteremtő fényekkel érlelődik a nyár,

melyben az életre csodálkozó növények születnek,

és a nagyvilágba futott ábrándoktól,

új értelme találtatik a feszületnek.

 

 

 

A templomban 2003.03.20

 

Magasztos hangon prédikált a lelki pásztor,

a síró gyertyalángok tömjénillatú fényeiben,

bálványimádó tekintettel hallgatta a nép,

bűnbocsánatért esdekelve vétkeiben.

 

A magasságos égig szálltak a nehéz sóhajok,

szabadulva a megszámolt veszteségektől,

az élet emlőire tapadtak az ajkak,

feloldozást nyerve a vétségekből.

 

Mária méhe új reményeket szült,

visszaálmodva Jézus tiszta eszméit,

és az ember letépte láncait,

szívében hordozva Krisztus igéit.

 

A mennyországról dalolt az orgonaszó,

csengő hangjaiba beleszeretett az értelem,

a világ felfedezte a felebarátiságot,

és a rejtett pillanatokból tovatűnt a félelem.

 

 

 

Anyám útravalója 2003-06-18

 

Anyámat festett falú ikonokkal öleli magához a templom hűvöse,

ahogyan ájtatos mozdulatokkal lépdel a márványkockákon,

szívében a meghatottság ütemei dobbannak,

elidőzve a vallási igéket felsorakoztató imákon.

 

Értelmébe beleazonosul az örökölt szeretet,

mely mennyei atyánktól való,

kétségei elcsitulnak a hit magaslataitól,

és ez a további napokra a legbiztosabb útravaló.