Nyitány

Szerző: Miklósi Sándor
Nívódíjas költő

Pillanatkép 2000-04-29

 

Álmosan ásít a kongó fáskamra,

segélyből nehéz várni a tavaszra.

Hosszú a tél, különösen a szegénynek,

munka és megélhetés kéne a legénynek.

 

Dologtalan értelmiségiek, leépített szakmunkások,

korhatárhoz kötött, beszűkült térlátások.

Pártemberek és hangzatos, fellengzős beszédek,

tönkretett gyárak, szétrabolt vidékek.

 

Merre tartunk? Mivé leszünk?

Együtt rombolunk, vagy széppé teszünk?

  

  

Életmód 2000-04-29

 

Jó pár kilót kéne fogyni,

futni, kocogni, krémest kihagyni.

Tükörbe nézni, bátran, merészen,

terhes kilókat feledni, egészen.

 

Hétköznapok kudarcát nem kalóriákba temetni,

csokit, kólát száműzni, salátát szeretni.

Koleszterin- háborúban csatát csatára nyerni,

egészséges táplálkozásra gyermeket nevelni.

 

A tét, az élet, a jobb, a boldogabb,

ne zsírban, egészségben légy gazdagabb!

Persze, van sovány is, kinek teste gyönyörű,

de ki fogást keresni, legalább ilyen egyszerű.

 

Te döntöd el, hogyan élsz és meddig,

de ne add fel, ha már eljutottál eddig!

Ha, választanod kell, hát válassz,

s szíved vágya lesz a lelki támasz!

 

 

Atom és élet 2000-04-30

 

Atomba zárt nukleáris energia,

meddig terjedhet a gyilkos intelligencia?

Mikor lesz már vége a fegyverkezésnek,

mikor szab határt  józanész, az esztelenségnek?

 

Értelmetlen milliárdok önpusztító világa,

nukleáris hatalmak öngyilkos iparága.

Védekeznünk kell, szajkózza a politika,

és közben éhen hal a nincstelen Afrika.

 

Könnyes szemű testek kilátszó oldalbordái,

esélytelen életek balsorsú tragédiái.

De, miért kell, hogy így legyen,

hány kenyér vehető egy nukleáris tölteten?

 

Az eszme bennem él, nem hagy nyugodni,

amíg ez így lesz, nem tudok jól aludni.

Életemet is odaadnám egy éhező mosolyáért,

egy reszkető kisgyermek teste nyugalmáért.

 

Szeretném letörölni a fájdalomnak könnyeit,

szeretném levenni megfáradt testek terheit.

Állj mellém, legyünk erősek,

űzzük el együtt a baljós időket!

 

Mi is csak apró

porszemek vagyunk,

De, ha heggyé növünk,

szándékunkkal nyomot hagyunk!

 

 

 

Tiszai Árvíz2000-04-29

Ne hidd azt, hogy minden rendben,

nedves falak dőlnek csendben.

Könnyes szemek, rideg sorsok.

Boldog idők messze jártok.

 

Adj magadból segítséget,

meghálálja majd az élet.

Keresd a választ és megtalálod,

hogy hogyan tedd jobbá a világot.

 

Napsütésben felszáradnak a könnyek,

hidd el együtt minden könnyebb.

Nődd ki a gátat és korlátot,

tegyük jobbá a világot!

 

Adj esélyt, nyújtsd a kezed,

ne keress okot, csak tégy meg, amit lehet.

Szeretet kell és a szándék,

erény ez és nem ajándék.

 

Szétázott álmok elúszó reménye,

igazságtalan erők pusztító törvénye.

Nézd a tájat, árulkodik,

nézd az embert, hadakozik.

 

Gondold magad az ő helyébe,

lopj törődést életébe.

Adni is tudsz, nem csak kapni,

képes vagy rá, kár tagadni.

 

Add a szíved és sosem bánod,

beérik majd jó szándékod.

Szebb lesz a föld, jobb az élet,

legyen ez a végítélet.

 

Adj esélyt, nyújtsd a kezed,

ne keress okot, csak tégy meg, amit lehet.

Szeretet kell és a szándék,

erény ez, és nem ajándék!

 

 

Szüreti bál 2000-04-30

 

Szól a zene, talp alá való,

vért hevítő, lábat táncoltató.

Járja a leány a fiúval,

járja a kislegény nagyanyóval.

 

Boldog mosolyban fürdenek az arcok,

gyűrődnek a ruhák, simulnak a ráncok.

Vidám ideje, őszi nap alkonyának,

nagy hagyománya van, a szüreti mulatságnak.

 

Mindenki itt van, aki él és mozog,

kövér hordóból, az óbor egyfolytában csorog.

A cigánynak már sajog a karja,

de abbahagyni, sehogyan sem akarja.

 

Hiszen ő a felelőse a népek vigalmának,

bút és bánatot felejtető muzsikának.

Hajnal felé a forgatag egyre ritkul,

mind több az, ki haza indul.

 

Lassan elhallgat a zene,

kiürül a terem,

lehunyja szemét a mulatság,

aludni tér a szerelem.

 

 

 A színészetről 2000-05-01

Lenne kedvem színészi mesterséghez,

más bőrébe bújva, szólni közönséghez.

Hős szerelmesét játszani Júliának,

tehetségem megmutatni a világnak.

 

Bár így is játszom én eleget,

életemnek színpadán, férfi szerepet!

 

Divatról, nőknek 2000-05-04

 

Fura világ a női divat,

mely leginkább a szemeimre hat.

Rabul ejtenek a kivágások,

feszülő vonalak, egyedi megoldások.

 

Az ötletes ruhák és divatszínek,

az öltözéknek álcázott jelmezek.

De leginkább azok a nők,

kik ezek nélkül is értékesek!

 

 

Vasutassztrájk 2000-05-05

 

Rezzenéstelenül áll a nagy villanymozdony,

falnak támasztott árnyékával.

Takarásában galambok időznek,

űzve az időt, morzsaszedésnek foglalatosságával.

 

Lassan pókháló feszül

a munkátlan váltó testén.

Talán majd legyet is fog már,

e nyáreleji koraestén.

 

Akarva-akaratlanul,

még a nagy faliórának is megálltak a mutatói,

mintha ők lennének

a sztrájk elsőszámú felbujtói.

 

Megfáradt utasok ideges topogásától

visszhangzik az egykedvű váróterem.

Kevés a tájékoztatás

és még kevesebb a türelem.

 

Folyik az állóháború,

a pénzért, megbecsülésért.

Érdekek lépnek ringbe,

vélt, vagy valós igazságért

 

A tovakúszó sínek,

lassan az alkony homályába vesznek,

a csalódott utasok,

ma is más járművel mennek.

 

 

Pillanatkép a téli tanyáról 2000-05-07

 

A havas dombokon végigszántva

csendesen sír a szél,

vicsorogva harap a tájba a tél.

Vastag jégcsapok lógnak alá

denevérmód a pucértestű fákról,

álmodozva a sarki jégmezők

örök fagyáról.

 

Odabent vígan pöffeszkedik

a kandalló melege,

nem riasztja őt

a gyülekező hófellegek

fehérlovas serege.

A répaorrú hóember sem fél tőlük,

a kert nyugalmát felügyelve.

maga alá húzott lábaival

csendesen ácsorog, elmerengve.

 

Nyílik az ajtó, jön ki a gazda

a jószágot etetni,

üdvözlésére szalad a puli

egy kis szeretetet csenni.

 

A malacok vígan csámcsognak bele

a disznóól pókhálós homályába,

aztán visszatérnek a szalmatörek

hőszigetelő oltalmának nyugalmába.

A tyúkok serényen kapkodják

az odavetett tengerit,

begyükbe tömködve

e zamatos reggelit.

 

A tehenek kérőzve ropogtatják

a jászolba hányt szénát,

neszezésükkel megzavarva

az egérlyuk nyugalmát.

Cincogiék sem tudnak

ma már tovább aludni,

elindulnak hát reggelinek való

ízletes maradék után kutatni.

 

Tapsifülesék is megkapják

a szokásos nyúltápot,

s e gyáva nép, bátrabban nézi

teli hassal a világot.

A sort a derék lovak

abrakolása zárja,

az idén tavasszal született

fekete csikónak,

hét határon nincs párja.

 

A szél hátán ringatózva

hullanak alá a hópelyhek,

mire a gazda végez az etetéssel,

bizony, ha így folytatódik

akkor még sokáig kell várni

a tavaszi vetéssel.

 

Asszonya odabent

forró teával és hozzávaló

friss harapnivalóval várja,

álmosan nyújtózik ő is,

mint a téli táj, pedig a tavaszt

már nagyon várja.

 

A tanyán ma sem sok munka akad,

most pihen a szorgalom.

S majd új erőre kap,

ha a tavaszi napsugár,

illatos ibolyát csalogat

a domboldalon.

 

 

Költői pillanatkép 2000-05-11

 

Úgy élek akár egy remete, begubózva.

Kezemben toll, előttem papír.

És csak folynak a gondolatok,

a kéz egyre csak ír.

 

Múlt, jelen, jövő,

érzelmek, szenvedélyek a világ.

Odakint tavasz az élet,

idebent villanyfény és betűország.

 

Csalogat a kinti világ,

de nem mehetek, szolgálnom kell.

Idebent Mozart műve csendül,

kint pacsirta énekel.

 

Egy nap majd kimegyek én is

a fénybe, az életbe.

De a toll és a papír

mindig ott lesz a zsebemben.

 

 

Ezt már soha többé

el nem hagyhatom.

Akár elfogadja tőlem a világ,

akár nem, érte dolgozom.

 

 

Egy februári reggel története 2001-02-20

 

A természet diadala, csak így egyszerűen,

ragyog az Istenadta nap, nagyszerűen.

Hónak hűlt helye sincs már,

pedig a naptár, még csak februárban jár.

Nyílik a hóvirág, zsendül a fű,

minden éled, a föld gyönyörű.

A felszántott talaj sóvárogja a magot,

hogy élővé tegye a múló napot.

A házakon sorra nyílnak az ablakok,

ott is ahol én lakok.

Édesanyám szellőztet,

nagyot lélegeznek a cserepes virágok,

morzsa kutya is örül,

hiszen a napsütésben, vele játszok.

A gumilabdáért rohan,

majd lihegő szájjal előttem földre ejti,

a nagy mókában, még éhségét is elfelejti.

A reggeli tojásrántotta illata úszik felénk,

ebben a napsütéses, tiszta levegőben,

bizony hamar megéhezik az ember,

ily gyönyörűséges időben.

Jóízűen reggelizünk, anyám, húgom és én,

morzsa izgatottan figyel minket,

a küszöb kinti felén.

Persze tudja jól, nem hiába vár,

hiszen övé a maradék,

jóllakott gyomra mögül bámulva,

hálás pillantás érte a jutalék.

A postás érkezik, levelet hozott,

anyám diskurál vele, ahogyan szokott.

Ni csak, egy szemtelen légy,

már is a mosatlanon dorbézol,

húgom fenyegetőn nyúl a csapóért,

Lásd, ezzel kapsz, ha itt balhézol.

Fürgén telik az idő,

s mi mindnyájan megyünk a dolgunkra,

de a nap folyamán sokszor feltekintünk,

Isten adta szépséges napunkra.

 

 

Egy magányos téli este 2001-02-25

 

Ablakhoz húzott magányommal a kinti messzeségbe tekintek,

odakint a kerten túl őzgida lépdel, a szememmel neki intek.

Dühös kutyaugatás veri el kíváncsiságtól felbátorodott lépteit,

nekilódulva magával rántja szépségének valós képeit.

Alkonyodik a szántóföld fölött,

mindenhol vastag, gyapjas ködpárába burkolt este érlelődik,

egy ágrólszakadt veréb pár, a farakás tetejéről nézelődik.

Megfontolt csiripeléssel, dallamosan beszélgetnek,

új fészek, otthont adó melegéről tervezgetnek.

Amint hallom, már ki is szemelték neki a megfelelő helyet,

a padlásfeljáró keleti oldalának tövében.

Oda a szél be nem fújhat, eső nem verheti őket,

nagy viharoknak kíméletlen idejében.

A gyümölcsfák fázósan húzzák össze magukat,

hiszen ruhátlanokká váltak az ágaik.

Testüket fokozódó sebességgel emésztik magukba

a ködös sötétség kiéhezett foltjai.

A szénarakás, melynek tetején Cirmi szokott sütkérezni,

most már szinte egyáltalán nem látszik.

Az élénkülő szellő, a munkátlan ruhaszárító köteleivel játszik.

A kukoricacsövek nagy halomba rendeződve bújtak össze,

a téli menedékül szolgáló csűrben,

lassan minden láthatatlanná válik, az áthatolhatatlan űrben.

A sötétség áttöri az üveget, rátelepszik a bútorokra,

simogató meleg és lágy melódiák sodornak

mind kellemesebben merengő hangulatba.

Kissé szomorú vagyok, és még is jól érzem magam,

pedig senkim sincsen, akivel közös lenne az utam.

De miért is lennék igazán szomorú?

Hiszen a sötétséget mindig felváltja a nappal,

és még én is találkozhatok, egy ragyogó lelkű, tiszta lánnyal.

 

 

Nyári pillanatkép 2001-07-13

 

Forró leheletet lihegve piheg a meleg aszfalt,

bőséget árasztva roskad a nagy nyári asztal.

Mi szemnek és szájnak ingere, zöldségből-gyümölcsből,

érett, lédús élvezet, a bő termésű gondtalan életből.

Hiszen gondtalan a növény, ha a nap érleli,

emberi szándék és Isteni gondviselés védelmezi.

De a táj, egyre csak izzik, hevül,

épp úgy, mint az ember, nem különbül.

Aki csak teheti, strandra,

vagy légkondicionált oltalomba menekül.

Én viszont társaimmal együtt húzom az igát,

magam előtt tolva a megélhetési taligát.

Bármily kevés is, dolgoznom kell,

hiszen kell a munkám bére,

semmiképpen sem süllyedhetek a lét peremére.

Persze lehetnék máshol is, tehetnék mást is,

de egyelőre beérem ennyivel is.

 

 

 

Egy megragadt pillanat sebei 2003.02.11

 

A pattogó szöcskék az ég felé ugrálnak,

az elmélyülő égbolt felhői alatt,

elhagyva az udvar füves légterét,

célba veszik a tömör fényű csillagokat.

 

Lábaik, mint gigantikus kilövőszerkezetek,

melyek hordozórakétáktól robbanékonyak,

szétfröccsen a holdfény a talpuk alatt,

oly nagyon mozgékonyak.

 

Az alvó égből is kiugrálnak a pillanatok,

amelyekben az akrobatikus szöcskéket nézem,

és a nyár tovaciripel az élet horizontján,

miközben én az elmúlások sebeitől vérzem.

 

 

 

Az esős idő is lehet ünnep 2003.02.11

 

Itt könyökölök szobámnak ablakában,

lelkemben kivirágoznak a felismert pillanatképek,

és érpályámban elpityeredik a hemoglobin,

ahogyan a múló időből virágokat tépek.

 

Ezüstdióként hull a zápor,

de engem nem érnek el az aláeső cseppek,

sóhajpárákat ereget a föld,

midőn ráhullanak az égi könnyek.

 

Még e szürke pillanatok is ünnepelnivalók,

hiszen ezek a tünedező jelen emlékei,

és egy szálló galambbá válik a szívem,

amelyben tovarepülnek az elmúló élet érzései.

 

 

 

Őszi pillanatkép 2003.02.21

 

Őszi varjúhorda dübörög a földön,

a kékes égen sápadozik a nap,

párás ablakomból messzire tekintek,

és a postás az úton falevelet kap.

 

Hideg és sáros az aszott határ,

már régen elhervadt büszkesége,

gépmadár repül a fellegekben,

ámulatba ejt törékeny szürkesége.

 

Erőslátású tekintettel figyelem a tájat,

örömteliséggel töltekezve,

hiszen a békesség kincseivel élek,

papírra vetett pillanatokkal építkezve.

 

 

 

Meditáció 2003.04.27

 

Idegnyúlványokig merültem a természet gyógyító terápiájának csendjében,

magányos harcosként küzdve a lélekzajok ellen,

édes ízeivel tört reám a visszakiabált hangok csendje,

magasztos ábrándjaim zöngéivel az élen.

 

Impulzusaim formanívóját telebeszélték az élettani pillanatképek,

repeső szívvel hánykolódva az örömhullámokon,

és amíg a gondolati irányelvek egy síkra nem terelődtek,

addig én elmeditáltam az értelmi profitszerzésből eredő okulásokon.

 

 

 

Mentőautó a forgalomban 2003.08.27

 

Villogó fényű szirénával robog át a mentőautó a kereszteződésen,

utasterében a mentőorvosok emberéletért küzdenek,

a forgalmi rend is felborul a látványtól,

azonnal helyet és utat csinálva a sürgető vészjelzéseknek.

 

Riadtságig rémülő tekintetek kísérik haladását,

átérezve a vészhelyzetet tükröző látvány valódiságát,

és mire a kórházba érkezik, felkészült különítmény várja,

hogy együttes erővel óvják az életfunkciók állandóságát.