Nyitány

Szerző: Miklósi Sándor
Nívódíjas költő

Casanova története 2000-05-03 

 

Elmesélem nektek Casanova történetét,

ki világi kalandorként élte egykor életét.

Olaszországban született és nevelkedett,

bár együgyűnek tartották, mégis úrként viselkedett.

 

Remek stílusban írt, képzett jogász volt,

a matematikában is jeleskedett, nagyszerűen számolt.

Ez azonban senkit nem érdekelt,

mert igazából, csak a hódításaival szerepelt.

 

Az európai udvarok visszhangoztak a botránytól,

hiszen sportot űzött a szívrablásból.

A legkevésbé sem volt nevezhető válogatósnak,

udvarolt törékeny hercegnőnek, drabális parasztlánynak.

 

Sőt, még púpos szeretővel is volt dolga,

mindegy volt neki, az illető nemes- e vagy szolga.

Sokat adott arra, hogy hírnevén csorba ne essék,

hogy a nők, mind az ő társaságát keressék.

 

A szerelmi légyottokra alaposan felkészült,

kialudta magát, fürdött, testén szép ruha feszült.

Így vetette bele magát az érzéki örömökbe,

és juttatta a nőket, csodálatos gyönyörökbe.

 

Élete végére kitiltottként bolyongott a világban,

létezése tabu téma lett, szinte egész Európában.

Bár sokan nehezteltek rá, a nők mégis szerették,

s, ha ma is élne, talán most is ezt tennék.

 

 

Szabó Lőrinc emlékére 2000-05-03

 

Száz éve született ő,

a ritkán nevető, rideg költő.

Nem túl megnyerők emberi tulajdonságai,

ezért alig vannak valódi barátai.

 

Maga sem szereti az embereket,

inkább csak a verseibe gyúrt, pesszimista érzeteket.

Általában viszolyog maga körül mindentől,

s nem vár csodát az élettől.

 

Szeretőt tart, nős ember létére,

de így sem talál rá a boldogság ízére.

Még a feleségét sem sajnálja,

ki miatta a halált kívánja.

 

Sok fájdalmat okoz zűrös életével,

mely végül végez a szertőjével.

Még gyermekei életét is megkeseríti,

és ez életenergiáit lassan felemészti.

 

Lelkifurdalásában, vérbeli költővé válik

Csodás verseket alkotva, egészen halálig.

 

 

Édesapám emlékére 2000-05-05

 

Korán ment el apám, nem volt időm igazán megismerni.

Csak tíz éves voltam, mikor el kellet búcsúzni.

Emlékszem. Utoljára egy fedetlen koporsóban láttam.

Fájt mozdulatlan némasága és többé hiába vártam.

Sokat sírtam miatta, mert úgy éreztem becsapott.

Azt mondta szeret, és még is itt hagyott.

Hogy milyen ember volt? Találgatom és mások is mesélték.

Állítólag mindenhez értett, sokan szerették.

Azt hallottam, a rengeteg munka és a sok alkohol végzett vele.

S, hogy tiszta ember volt, sártalan a becsülete.

Annyi kérdés maradt hátra, és egy kettétört életút.

Talán örökké fájni fog, hogy így alakult.

Azt beszélték, én, a fia voltam a mindene, a büszkesége.

Még ma is hiányzik nyirkos tenyerének melegsége.

 

 

A legnagyobbak 2000-05-08

 

Ó, ti híres költők, Ady, Petőfi és ti nagyok, sokan mások,

egy napon majd én is szeretnék felnőni hozzátok.

Szeretnék a nyomdokaitokba lépni,

versekbe gyúrt érzetekkel, másokat megigézni.

Megtanulni tőletek, amit már nem mondhattok el,

nevem a halhatatlanság falára írni fel.

Hiszem, hogy jellemetek nagysága, ott él soraimban,

s célom, hogy büszkék lehessetek rám

a végtelen mennyeknek birodalmában.

Képzelt elvárásaitoknak mindnek meg akarok felelni,

az emberek szolgálásában, tudásom legjavát adva élni.

Hogy érezhessétek továbbélni bennem,

amit örökül rám hagytatok,

létem minden pillanatával ezért vagyok.

 

 

Jő a vég! 2000-05-09

 

Ti bölcsesség attyai, tudományok megalkotói,

barbár világba értelmet hozó intelligencia marslakói.

Átfúrtátok a hegyeket, és a tengereket megzaboláztátok,

elloptátok a napnak fényét, hogy beragyogja szobátok.

Ti természet erőit igába szorítok,

kik vad iramban hajtjátok őket céljaitok felé.

Mivé lesz munkátok gyümölcse és értelmetek bölcsessége,

ha azzal ősi értékek válnak semmivé?

 

Szennyezői minden vizeknek és földeknek,

kiirtói védtelen állatoknak.

Életeket és értékeket kizsákmányoló gyilkosai a bolygónak.

A legnagyobb adatbankban sem férne el

az a temérdek tudás, amit felhalmoztatok.

És én a kis senki hozzátok képest,

szemlesütve szégyellem magam miattatok.

 

Milyen más lenne a világ,

ha az intelligencia társult volna a józanésszel,

ha az ember alkotta civilizáció olyan alapokon nyugodna,

mely megfér a természettel.

 

Vérzik a föld, melyen egyre nagyobb rendet vágva pusztít

a kapzsiság gyilkos kaszája.

Fog még az sírni, aki ma a dollár milliárdokat számlája.

Egy napon majd visszamászna a fára,

de akkor már nem lesz fa, sem fű, sem folyó.

Zokogva csókolom vérző tested, látva elmúlásod,

te imádott, csodálatos földgolyó.

 

 

 

A gyári munkások 2000-05-11

 

Mint harcedzett katonák,

masíroznak be a munkások a gyárba,

megvívni a mindennapok harcát,

hogy kerüljön étek a család asztalára.

Némán vonulnak,

csak néha váltanak szót,

termelik az értéket,

másoknak dicsekednivalót.

Nagyságukat és szürkeségüket

izzadtság glóriája koronázza,

türelmüket és munkabírásukat

felsőbb réteg szipolyozza.

De ők csak teszik a dolgukat,

lankadatlanul, serényen,

nevetnek a szürkeségen,

nevetnek a nehézségen.

Marhat fagy, égethet a nap,

ők csak mennek lankadatlan,

körmük piszkos, ruhájuk szakadt,

de lelkük ragyogása halhatatlan.

Hősök ők valóban, kicsik

és még is oly nagyok, oly erősek,

nem lustálkodók, nem beszélősek,

csak nagyon erősek.

Olajszag, por, nehézség,

őket meg nem állítja,

mert hős valamennyi, ki az ország,

s a világ terhét bírja.

Büszkeséggel nézek fel rájuk,

csodálom őket,

mert ők viszik edzett vállukon

sejtelmes jövőnket.

 

 

Nyolcvan év 2000-05-12

 

Ólmosodik már a lába a vén parasztnak,

ki ismerőse a földeknek és növények titkának.

Nyolcvan nyár vonult el őszülő feje felett,

és ő meg nem állt soha, vissza sosem nézett.             

De most mikor megáll,

keze is remeg, miközben visszanéz,

egy életutat lát maga mögött

és kis unokáját, kinek szőkesége akár a méz.

Könybelábad tekintete a látványtól,

pont ilyen volt ő is, annyi évvel ezelőtt,

nehéz volt az élet, hosszú az út,

de az ifjúságot most is ott látja maga előtt.

Mennek tovább az úton, lassan kézen fogva,

ráncos bőr és gyermeki puhaság egymásba fonódva.

Az egyikre annyi út vár még, hogy az nem is számolható,

a másiknak talán ez az út lesz az utolsó.

 

 

A bányában 2000-05-12

 

Sötét a bánya, nem éri el a fény,

villanynál robotol a sok legény.

Kimerülten zihál a nehéz robot,

veri az élet akár a bot.

Telik a csille, kapar a tüdő,

alig halad a súlyos idő.

Dolgozik a csákány,

dolgozik a lapát,

bezajongva az örök éjszakát.

Fekete ömleny a szénpor

izzadtsággal keveredve,

nincs itt az életnek élni kedve.

Nincs itt móka, nincs kacagás,

csak feketeszén és lapátolás.

A járatok egyre kúsznak előre,

akár a tekergőző kígyók,

akik itt dolgoznak,

azok mind kemény fickók.

A sors hajótöröttjei,

kik a tengerfenék helyett,

föld alá süllyedtek,

de dicső helytállásukért,

aranykoszorút érdemelnének.

 

 

Harc egy életút tükrében 2000-05-12

 

Római gladiátornak érzem magam az élet küzdelmében,

rohannak az évek és sosincs hiány ellenfélben.

Csecsemőosztály, az első lépések,

bárányhimlő, óvodai harcok, homokozások,

gyermeki naivitás,

az első féltékenységek, rózsaszín álmok.

Szülői nevelés, tanári szigor, lázadások és barátságok,

pályaválasztás, nagy álmok, nagy szerelmek

és egyéb sorscsapások.

Kenyérkereset, keserű valóság, családalapítás,

az első komolyabb csalódások.

Gyereknevelés, taposómalom, nagy bukások

és nagy talpra állások.

Remegő kéz, unokák, unalom, hasztalanság,

kevés nyugdíj, vegetálás.

Hiányérzet, könnycseppek és elmúlás.

 

 

Divat 2000-05-27

 

Divat lett az öltözet majmolása,

színpompás iparág, a mások utánzása.

Néhányan kitalálják és belőle zsírosodnak,

mert a nagyravágyók egyből rábuknak.

Mindegy mi az, lényeg, hogy most az a menő,

így majmol a férfi és így majmol a nő.

 

 

 

Mi emberek 2000-11-04

 

Mi emberek, a történelem élő alanyai vagyunk,

folyton változtatunk, és közben magunk is változunk.

Mindig új álmok és eszmék nőnek a régiek helyébe,

állandó haladást ültetve civilizációnk méhébe.

Rajongó, küzdő fiatalokból, elmélkedő öregekké leszünk,

s földi pályánk végén, csöndes búcsút veszünk.

 

 

Magamról 2000-12-10

 

Nem érzem magam boldogtalannak,

pedig lelkem oly gyökértelen, akár egy hontalannak.

Sehová sem tartozom, még is minden hely honom,

mert széles e világ, az én otthonom.

Boldogságom titka, fűben, fában, folyóban,

benne az egész földgolyóban.

 

 

Két néni emlékére 2001-01-22

 

Juli néni, Mari néni, padon ültek, beszélgettek.

Régmúlt időkbe tértek vissza, a jelen pletykáiról értekeztek.

„Bezzeg a mi időnkben” ilyen volt meg olyan,

vége láthatatlan volt a szóáradat, mint egy megáradt folyam.

Úgy fűzték a mondatokat, akár ékszerész a gyöngyöt,

míg csak az alkony, rájuk nem köszöntött.

Akkor aztán szépen elköszöntek egymástól:

„A holnapi viszont látásra!

Majd megint kiülünk beszélgetni, addig is vigyázzon magára”.

Másnap ott folytatták, ahol előzőleg abbahagyták,

idejüket nap-nap után így múlatták.

Ma már üres a pad és én hiányolom őket,

a két öreg nénikét, a folyton beszélőket.

Nem ülnek ott többé, örök nyugalomban fekszenek,

a rogyadozó padra, manapság csak a verebek telepednek.

A virágok is régen elszáradtak már,

melyek akkor még a pad körül oly nagyon éltek.

Pedig ők mindig csak hallgattak, és soha sem beszéltek.

Én is csak egy ilyen virág vagyok,

mert mosolygós beszédük nélkül, egyre csak hervadok.

Lehet egykor majd, én is egy ilyen padon fogok ülni,

s, ha már nem leszek, valakinek talán fogok hiányozni.

 

 

Mi emberek 2001-01-27

 

Te is jól tudod, hogy mi úgy élünk, ahogyan akarunk,

hiszen mi valamennyien emberek vagyunk.

Még is olykor az állatok különbek nálunk,

mert mi gyakran egymásra vadászunk.

Háborúink és a föld kizsákmányolása,

szégyenfoltos jellemünk tükörképű megnyilvánulása

 

 

Jövőépítő melósok 2001-02-18

 

Sűrű hullámokban zúgnak a gépek,

a gyári robotból készülő pillanatképek.

Nekifeszül az ember a termelésnek,

nap-nap után ismétlődőd pénzkeresésnek.

Naponta nyolc óra, három műszakban,

télen-nyáron, minden évszakban.

Sokasodik a termék, növekszik a gazdaság,

csak a melósnak távoli a gazdagság.

Bár ő erről aligha álmodozik,

csak normális élet után vágyakozik.

De az adó is sok, a bér is kevés,

nem túl könnyű a megélhetés.

Ám így is hiszi, boldogul az, aki igyekszik,

aki szorgalmával és tisztességével felvértezve,

az élet próbáival megverekszik.

Bármi is történik, ő mindig előre néz,

hiszi, hogy nem gürcölhet hiába,

a fáradozásban edzett munkáskéz.

Talán soha nem is lesz nagyobb kincse,

mint a féltve őrzött remény,

de amíg igazán tud hinni,

addig nem számít az élete milyen kemény.

Így viszik előre a világ sorsát,

e dolgos munkáskezek,

ezek a csodálatos, jövőépítő emberek.

 

 

Nőnapi köszöntő 2001-03-06

  

Ez a nap más, mint a többi,

ma csak veletek szeretnénk törődni.

Kívánunk minden jót és szépet a világból,

tengernyi szeretetet, nőnap alkalmából.

Ó, ti drága lányok, csodás nők,

virágzó szépségek, érett szülők.

Ne higgyétek, hogy nem gondoltunk rátok,

hiszen egész életünkben ragaszkodunk hozzátok.

Szükségünk van rátok, mint mackónak a mézre,

mint éjjel felsíró gyermeknek a szülői kézre.

És e nagy szükségben, a magunk módján,

most köszöntjük a nőket,

lelkünkből tépett szeretet virággal szeretjük őket.

Ez a virág soha el nem szárad, fagy nem éri,

mert az ember a boldogságát szeretettel méri.

Szeretettel mely áttör az íráson,

és bízvást behatol a lelkekbe,

boldog nőnapot kívánva, ünneplő berkekbe.

 

 

Végakaratom 2001-03-30

 

Legyenek csontjaim a kutyáké, húsom a sakálok martaléka,

ha életemnek nem marad hátra tanító hagyatéka.

Minden szervemet vessétek oda a keselyűknek,

ha nem tudok hitet és vigaszt nyújtani a csüggedőknek.

Tiporjátok sárba a nevem,

ha nem tudom rátok hagyni a szeretetem.

Még az emlékemet is vessétek meg,

ha csak egyszer is hűtlen lesz hozzátok életem.

 

 

Önarckép 2001-03-30

 

Akár a farkasok, oly falánkok vagyunk,

csorog a nyálunk, űz az agyunk.

Habzsoljuk az élvezeteket, mint szomjazó a vizet,

és ki túlzásokba esik, az életével fizet.

 

 

A Tisza nevének története 2001-03-31

 

Mint rabláncait letépő, űzött rabszolga,

rohan a folyó, erdőn-mezőn átlovagolva.

Elemésztve mindent, Istentelen nagy terjedelmével,

özönvizet alkotva, természetes erejével.

Bősz habjai már a gátat törik,

tajtékos hullámai, lassan a töltést is kinövik.

A gát tetején, küzdelemben megfáradt emberek,

verejtékező homlokú anyák, rémülten síró gyermekek.

Mindenki igyekszik utját állni a gyilkos erők hadának,

bár nem sok esélye van, a népek szorgalmának.

Mintha a tenger jött volna látogatóba,

a túlpart házai, már bele is vesztek a bősz folyóba.

Mit túlpart, hiszen az már nem is látszik,

csak a víz létezik, mely pusztítót játszik.

Időnként feltűnik az erős széllel szemben,

egy-egy csónaknak nevezett lélekvesztő,

melynek minden pillanata, valósággal hajmeresztő.

A csónakokban, túlélést remélő,

szomszédos falvak népei mentik életüket,

kik víz alá temetve hagyták hátra mindenüket.

Ők a bajbajutottak között is a szerencsésebbek,

mert közülük sokan, már rég a folyóba vesztek.

Testük élettelenül hánykódik a szürkésen örvénylő habokban,

mintha illetlen bújócskázással töltenék idejüket a gyilokban.

A lélekvesztőkön menekülők szívébe, új remény költözik,

látják, hogy amott, távol, annál a falunál, áll még a töltés,

és a parton serénykedő emberek, a töltést, erős gáttá öltözik.

Az égen a madarak, azt csicsergik, ez még nem a világvége,

de itt a folyóban, nem létezik más,

csak a korbácsoló hullámok szürkesége.

Könnyű nekik, mert ők madármód repülnek,

de mily keserves azoknak, kik a csónakokban ülnek.

Az állatvilág többi fajtája, riadtan fut, menekül,

csak úgy, mint az ember, nem különbül. 

 

Egyszer csak a gáton küzdők,

megpillantanak egy újabb lélekvesztőt,

messziről teljesen üresnek látszik, nem láthatnak benne élőt.

Szemkáprázat, vagy csoda történik, nézik az emberek,

az erős széllel szemben, a ladik gyorsan halad,

benne egy apró, pólyás gyerek.

 

Varázslatos módon, gyorsan közeledik,

pedig nem hajtja azt semmi,

alszik e a csöppség, vagy már élettelen,

azt még nem tudja senki?

Csupán csak találgatják, lehet e benne még egyáltalán élet,

s hogy kalandja áldás e számára, vagy ez neki épp a végítélet.

Nagy csodával övezett szerencsével közeledik az emberek felé,    

de ekkor elkapja egy örvény, és a sötét erő, vadul rázva húzná,

a mélység kegyetlen helytartója elé.

A lélekvesztő alját, a víz színe alatt, valaminek nekivágja,

mitől az rögtön darabokra törik,

a csecsemő, mint folyóba vetett kavics,

egy szempillantás alatt eltűnik.

Egy izmos ifjú test, mind közül a legbátrabb,

kit társai Tiszának neveznek,

elrugaszkodik a parttól, hogy halálmegvető fejesével,

nekivágjon az ismeretlennek.

Mint millió szörnyű tűszúrást, érzi Tisza a víznek hidegét,

szíve agyában zakatol, tüdeje levegőt követel,

és a habok azonnal elemésztik teste melegét.

Ruházata ólomsúlyként nehezedik a testére,

a koszos, felkavarodott vízben semmit sem lát,

de, mint fémtárgyat a mágnes, a csecsemő szerencséje,

úgy vonzza magához Tiszát.

Végre a víz felszínére tör a férfitest,

jobbjával kiemelve a csöppséget,

a gyermek felsír, mintha így akarná megköszönni a segítséget.

Mintha azt mondaná: igen érdemes volt kimentened,

hiszen láthatod, hogy élek,

de fogj erősen kérlek, mert nagyon félek.

Végre, ha kínkeservvel is, de elvergődik Tisza a partig,

bár ereje, százszorosan is elfogy addig.

A csecsemőt karjából,

a tömegben álló egyik asszonynak nyújtja,

már maga is lábalna ki a vízből, amikor egy gödörbe lépve,

a mélység hírtelen elragadja.

Gyorsan elmerül, segítség után kapó keze

az üres levegőt markolja,

ezzel egy időben, egy örvény indul a mélyebb víz felé a parttól,

melynek most Tisza lett a fogja.

Benne feltörő légbuborékaival, ziháló haláltusájával,

életerejének minden összeszedett morzsájával.

 

Tiszának, néha sikerült magát felküzdenie a víz színére,

a parton lévők, hosszú kötelet dobtak, a táncoló habok testére.

Egyszer sikerült is elkapnia a kötél végét,

de az emberek hiába húzták, nem menthették meg az életét.

Váratlanul meglazult a kötél, elmúlt az örvénylés,

Tisza végleg elmerült, megszűnt számára a fuldokló szenvedés.

Az ördög ragadta el, mesélték az emberek, széltében-hosszában,

s, ahogy a csecsemő felnőtt férfivá érett,

a nép királlyá választotta őt, a történelem sodrában.

Várát a folyó mellett, egy dombtetőn építtette fel,

s a folyót, megmentőjéről, Tiszának nevezte el.

 

 

Vidámságot hozó részeg 2001-04-19

 

Deres a rét, a távoli szántó fölött

sötét varjak kárognak,

az erdei állatnépek,

álmos fáradtsággal, némán ácsorognak.

Nem nyílik már a virág,

a falevelek is sorra lehulltak,

a boldog nyári idők,

rohanó léptekkel, mind elvonultak.

Pislogva erőlködik a bágyadtan küszködő napfény,

haláltusával olvadva a fellegekbe,

mint lángra kapott, múló remény.

Csendet tör a kígyóként vonagló fémtestű sínpár,

rajta egy pici vonat,

tovaigyekvő álmaival, zakatolva jár.

Ahogyan jött, úgy el is tűnt,

teste elveszett a dombtető mögött,

tovább dermedt a táj,

hideg szél ólálkodott a csupasz fák között.

Ember haladt az úton,

kurjongató, vidám, bolond,

nem létezett számára a hideg,

sem bánat és gond.

Borvirágos orral, kalimpálva lógó kezekkel,

mit sem törődve zord idővel,

sötét fellegekkel.

Égerfa tövében tán nyulat látott,

hogy álltából négykézlábra váltott.

De nem! Nem nyúl az,

bizony csak az alkohol tette meg a hatását,

eképpen nehezítve,

kocsmából való hazajutását.

Mosolyogtak a fák, nevettek az állatok,

bizony mondom,

ilyent még ti sem láttatok.

Erdőn innen és erdőn túl,

rengett a föld a vidám nevetéstől,

a környéket így szabadította meg egy részeg fickó,

a bánatos őszi szürkeségtől.

És, ha mindez nem pont így történt volna,

akkor ez a vers,

most teljesen másról szólna.

 

 

A női lélek pszichológiája 2001-04-22

 

Titkos szemérmedet levetkőzi az éj,

karjában tart a szenvedély.

Mintha önmagad elől rejtenéd a tested,

de a vágy csiholta szenvedélyben,

még sem kell leplet keresned.

Tiszta párna és selyem ágy,

minden gátad áttöri a vágy.

Testedbe lép a kéj hatalma,

rejtőzködő szenvedélyek

mámoros jutalma.

Békült szívvel egyezel magaddal,

és én is egyesülök testi szavaiddal.

 

 

Adjatok tollakat 2001-11-15

 

Adjatok tollakat nekem,

dolgos szerszámnak kezembe,

hiszen annyi minden lakozik,

vágyaktól dobbanó szívemben.

 

Ha majd papírra vetem,

az írás kikel belőle,

és ez a cudar világ,

nyomban megszépül tőle.

 

Jönnek majd az emberek,

hogy szemeikkel szüreteljenek,

s, hogy írásaim érett termésében,

saját vágyaikra leljenek.

 

És akkor ott leszek én is

az emberek szívében,

ahogyan vágyaim vannak,

testem biztos melegében.

 

Adjatok hát tollakat nekem,

társaim és barátaim,

mert tollak nélkül,

elemésztenek vágyaim.

 

 

Öreg koldús a járdán 2001-11-23

 

Öreg koldús a járdán,

ki már régen elveszítette reményeit,

lassan teljesen felemészti

szép emlékeit.

 

Pedig egykor ő is,

vígan kacagó gyermeknek született.

Hitte a jót, kereste a szépet,

mégsem talált boldog életet.

 

Eltévedt az úton,

mint egy messziről jött utazó.

Üres tenyere reszkető kérésére,

alig akad adakozó.

 

Nincstelenül született,

így is végzi.

Alig ért valamit élete,

és ezt ő is érzi.

 

Hol rontotta el,

ez ma már lényegtelen.

Várja a végső percet,

hogy szűnjön, ami könyörtelen.

 

Talán akkor majd vége lesz

a szenvedésnek és a nyomornak.

És halála lesz végső tápláléka

az éhező gyomornak.

 

 

Vallomás önmagamról 2001-12-07

 

Sok mindent nem értek,

sok mindent nem tudok,

végtelen tartalmú kútfő a bölcsesség,

és én oly kevés vagyok.

 

De még is hiszem,

hogy egy nagy dolog részévé váltam,

azon az ihletett napon,

melyen a költészetre találtam.

 

Örököltem valamit,

és nem tudom, hogy kitől,

megváltozott az életem,

és nem tudom, hogy mitől.

 

Talán erre születtem,

talán csak ez telik tőlem,

és még is hiszem,

hogy a világ meríthet belőlem.

 

Talán tényleg vannak értékeim,

talán csak azt képzelem,

de azt biztosan tudom,

hogy ez mindenem.

 

Tollforgató szolgálója lettem

a világ szépségének,

mert mindig kell, hogy legyen valaki,

aki dicsőítője az élet szeretetének.

 

 

Költő lettem 2002-02-18

 

Valami furcsa hajlamot örököltem,

ami az írásra késztet,

bár még mindig nem tudom,

a világ ebből mennyit érthet.

 

Még is hiszem és remélem,

hogy ez az, amire születtem,

mert talán nem véletlen,

hogy költő lettem.

 

 

Kifejezhetetlen 2002-05-20

 

Nem kérdeztek és adtak esélyt,

nem tettek mást, mint lőttek.

Ott abban a Móri bankban,

ártatlanok életére törtek.

 

Véres ködbe borult a világ,

végleg elveszett az érzelem.

Nem magyarázható a fájdalom,

mert nincsen rá értelem.

 

 

Üzenetem az emberiségnek 2002-06-22

 

Szeretet legyen közöttünk,

ne szakadékok,

emberek legyük,

ne fogyatékok.

 

Barátság legyen közöttünk,

ne ellenkezések,

társaság legyünk,

ne remeteségek.

 

Béke legyen közöttünk,

ne fegyverkezések,

szabadok legyünk,

ne börtönzések.

 

Bizalom legyen közöttünk,

ne hűtlenségek,

szövetséges legyünk,

ne ellenségek.

 

Tudás legyen közöttünk,

ne együgyűségek,

bölcsek legyünk,

ne értelmetlenségek.

 

 

Megfejtés 2002-07-08

 

Megvetettem lábam a tudomány világában,

mélyére kutakodva a grafológiának,

hogy felfedezzem rejtett titkait,

a személyiségjegyek világának.

 

Mint az ásatásokat végző régész,

ki a múlt titkait űzi,

értelmem az írásnak feszül,

elmém az árulkodó jeleket betűzi.

 

Lassan kibontakozik előttem az „én”,

aki az írást papírra vetette,

s, hogy milyen ember ő,

ásatásom megfejtette.

 

 

Megértettem 2002-07-23

 

Felhevült a bortól a testem,

már értem saját valóságom,

tudásom szomjazó ízei között,

te lettél az okosságom.

 

 

 

Az ítélet 2002-09-17

 

A megrendült idő új mederbe folyt,

ahogyan a két torony ledőlt,

porfelhő takarta el a napot,

és a terrorizmus embereket ölt.

 

Döbbenettel figyelt a világ,

miközben ártatlanok vére folyt,

és azóta semmi sem olyan már,

mint amilyen régen volt.

 

Intő jelnek minősül e ez,

vagy csak esztelen halál?

Bárhogyan is van,

az ellentét olykor egymásra talál.

 

Sebezhetőségünk nem ismer határt,

se országot, se nemzetet,

és aki megnyilatkozik,

annak vállalnia kell az ítéletet.

 

 

 

A kovács 2002.11.04

 

Pöröly alatt csendül a vas,

sós ízeivel gördül a veríték,

súllyal mérik az időt,

és a munka a teríték.

 

Izzó vasból hideg fém lesz,

elfárad a szándék,

megpihen a kovács is,

és egy szerszám az ajándék.

 

 

 

Az öreg halála 2002.11.11

 

Sorvadó testét betegség ostorozza,

a fájdalom könnyei áradón peregnek,

torkába folynak sós ízei,

táplálékául a gyötrelemnek.

 

Remegő kezekkel kapaszkodik az életébe,

és görcsei már sosem múlnak el,

vigasztalanul keserű a jaj szó,

melyre csak a halál felel.

 

 

 

Egy öregember emlékére 2002.12.10

 

Málló vakolattal rogyadozik a régi ház,

a virágokat a kertben felveri a gaz,

a veteményes csak ábrándom hibája.

Az elhagyatott portán minden csendes,

még a kutyát is elvitték már,

hiszen régen halott a gazdája.

 

A tolvaj idő elragadta őt,

ki éppen olyan volt, mint bármelyikőnk,

de a jövőbe eztán már egyszer sem tekint.

És én mégis úgy gondolok rá,

mint a fellegekbe szállt gólyára,

mely tavasszal hazarepül megint.

 

 

 

A kenyér tolvaj halála 2002.12.16

 

Akasztott ember lóg a cseresznyefa ágán,

rajtakapták, hogy urától kenyeret lopott,

nagybánatú sóhaját eltörte a kötél,

maga után három árvát hagyott.

 

Félembermód élt mindig,

cselédsorban, állatként nyomorogva,

ki szándéktalan cselekvéssel űzetett a bűnbe,

éhező gyermekeinek csillapodást orozva.

 

 

 

Éjszakai gyermekszületés 2002.12.26

 

Kiültek a csillagok az égre,

mikor felsírt az újszülött,

ki a régi világba érkezett.

A fogantatás álmodta életre,

dobbanó szívlüktetéssel,

mely egyszerűséggel vértezett.

 

Játékos gyerekvérrel született,

felkiáltani kész torokkal,

teli tüdővel.

Az élet ajkát csókolva,

duzzadó erektől pirosló,

friss életerővel.

 

Éjmadarak köszöntik,

jól csinált hangokat áldozva,

születése percének.

Vágyfuvolán játszik a remény,

mely a felelősségből eredően,

jövőt kovácsol gyermekének.

 

 

 

Csalódott ember 2003.01.08

 

Földhöz korlátozottságával él az ember,

rossz reményekbe öltöztetett hitével,

megrendesedő gondolatait figyelve,

tévútra tévelyedett tekintetével.

 

Haszonba mártott szavakkal ámítja magát,

álommá hasznosítva a fáradalmat,

és, ha a mosoly darabokra törik az arcán,

nem tesz többé fogadalmat.

 

 

 

Büszkeséggel 2003.02.10

 

Életem harminchárom évét viselem testemben,

a viszontagságos évek súlyát érezve ereimben,

rám talált az életerős férfikor,

pedig szinte esélytelenül indultam egykor.

 

Minden csak lenni akartam,

de semmi sem lehettem,

mert akkor még száz sebem fájdalma tépett,

így indított útnak az élet.

 

Mint a szabadságharcos hős lovagot,

oly naggyá tettek a befogadni nem akaró csillagok,

ó, honnan indultam én,

e csodálatos életpálya reménytelen kezdetén.

 

Emlékezetemben örökké visszaidéződnek azok az évek,

és minden kínok tudatában is mellettük szólnak az érvek,

hiszen azoktól lettem az aki ma vagyok,

így hát e Krisztusi korban, már büszkén magasodhatok.

 

Amiket átéltem, soha el nem mondhatom,

de, hogy mindig hittem nem tagadhatom,

reménykönnyeim folyton áztatták az arcom,

és a kitagadó csillagokat legyőzve, háborút nyert a harcom.

 

Lehet, hogy győztesnek születtem,

de lehet, hogy csak azzá tett az életem,

ám akárhogyan is van,

büszkén emlékezhetem e múlt tudatában.

 

 

 

Köztetek talál rám a reggel 2003.02.17

 

Hétfő ébred a hófödte februárban,

az ágy meleg takarójával simogat,

békés harcom vívom a rímekkel,

ahogyan a papírlap írásra hívogat.

 

Fölöttem napsugarak táncolnak,

áttörve az ablaküvegen,

imbolygó fényeikből kiviláglik az értelem,

az alkotásvágytól felcsigázott reggelen.

 

Életképek futnak elő a végtelenből,

bitóra akasztva az időmúlás haszontalanságát,

apró sikerekké sodródnak a percek,

nyughatatlanul várva az újszülött mű fogantatását.

 

És kezem alatt életre nemződnek a rímek,

melyeket az emberiség bölcsőjébe fektetek,

hogy a világ ne feledhesse a reggelt,

melyben a költő itt dolgozott köztetek.

 

 

 

A kőműves 2003.02.26

 

Malteros kéz építi a házat,

a kőművesség szakértelmével,

áldomást iszik a cement

a kötőanyag igyekezetével.

 

Épületes szavak húzzák a falat,

összeházasítva a téglák magányosságát,

egymás oltalmára lelnek az idomok,

dicsérve a mester szorgosságát.

 

Ég a munka a kérges tenyér alatt,

köhögő motorral forog a betonkeverő,

piszkos színnel terül el az ajzat,

összekapaszkodik benne a kötőerő.

 

Piroslón fogódzkodnak egymásba,

a fennhéjázó tetőcserepek,

viruló testükön kórust alkotnak

a meghízott verebek.

 

Kipereg az időből az alkotásvágy,

és a ház lassan lakhatóvá válik,

ölelő lélekkel áhítva lakóit,

ki mind a beköltözésre vágyik.

 

Új terhe születik,

a földszagú Istenanyának,

égbe vetődött bizonyságául,

a kőműves munkájának.

 

 

 

Jövőbe tekintő 2003.02.26

 

Előre törtet a zajongó élet,

melyben elpihen a zúgó gondolatfolyam,

bőgő rémülettel marad el a múlt,

hiszen én rád hagyom magam.

 

Mennyei örökséged leszek,

a zsoltár égi szavai szerint,

és, ha a láthatatlanba tekintve fürkészel,

én ott leszek megint.

 

 

 

Otthon járt az öreg 2003.02.27

 

Harsányan óbégatott a szíverősítős öreg,

mérgezve a levegőt pálinkaszagú leheletével,

közben a falra püfölte a szemtelen legyeket,

a gyilkolás vágy átszellemülten véres értelmével.

 

Dologkerülő szándékkal indult a kocsmába,

és ott a cimborákkal jól be is szívott,

aztán odahaza a zsémbeskedő öregasszonnyal,

férfitekintélyt óvó, heves szócsatát vívott.

 

Pedig hajdan még ikeréletet éltek ők ketten,

külön testben, de eggyé azonosult lélekkel,

ám a fehérre meszelt konyha a megmondhatója,

hogy ez gyorsan tovaszállt a múló évekkel.

 

Hamarosan belehevültek a vitába,

amint az más napokon is lenni szokott,

odakint meg már szurokfeketére sötétedett az este,

és az éhes disznó, a vályút döngetve vinnyogott.

 

Az első pofon is nemsokára elcsattant,

ahogyan az rendesen kijárt az asszonynak az öreg szerint,

aztán a lába visszavitte a kocsmába,

és a könnyes szemű asszony, egyedül etethetett megint.

 

 

 

Az ember ördög születése 2003.02.27

 

Emberördög született a tanyán,

a sátán érintésétől fogantatva,

bűnálcázó sötétséggel érkezett,

az éjszaka oltalmát tapogatva.

 

Könnyekben ázott az anyja szeme,

amint megpillantotta a pokolfajzatot,

a kislegény vörös volt, mint a rák,

s fején büszkén viselte a szarvszerű hajzatot.

 

Piócamód tapadt az anyja dagadó keblére,

a kívánalmak ízét felfedezve,

és szemében nagyra nőtt a világ képe,

a meleg hús táplálékával töltekezve.

 

Aztán csöndesen pihegett a kibélelt bölcsőben,

a túlvilág árnyképeivel játszadozva,

most még elrejtette sátániságát,

az anyai szeretet bizalmát szipolyozva.

 

De, ha majd felcseperedik az ördögfióka,

akkor aztán harcba száll a jósággal,

s kínokba űzi a világot,

szövetkezve a Notredámuszi jóslással.

 

 

 

Nagyanyó hímzése 2003.03.06

 

Begyakorlott szorgalommal jár a tű nagyanyó kezében,

hímzésének szeszélyes igényű varrásmintáit öltögetve,

pedig öregsége már megmutatkozik fogyatékos csontjainak reszketeg ritkulásában,

ám jelene mégis dús alkotásvágyba van öltöztetve.

 

Odakintről beszűrődik az ébredő kakas reggeli hírműsorának szignálja,

és ő e hajnali órában, már elvégzett a főzéssel és a takarítással,

most meg itt ül a kályha lobogó tüze mellett,

egy gyönyörű tájképet hímezve, gazdagabbnál-gazdagabb színtársítással.

 

A Kossuth rádióban, hangjegyről-hangjegyre billen a kiáramló zongoraszó átirata,

mely az ötvenes évek proletár világát idézi,

az ajtórésen besurranó macska, harmatcseppektől ázott szőrét nyalogatja,

és a visszatérő kedvenc, lábához dörgölőző dorombolása, örömérzetét még inkább tetézi.

 

Később egy tovaszálló varjúcsorda hangadó kulcsfigurái telepednek a kerítés léceire,

hosszan nézi az ablakon keresztül a kárörvendő népség zajos szószólóit,

kezében mozdulatlanná merevedik a szorgalmas tű,

feledve gyönyörű szép hímzéseiért sorban álló vásárlóit.

 

Mert bizony így van ez már hosszú évek óta,

szabadidejét folyton a kedvelt időtöltésből eredő nyugdíj kiegészítésre fordítja,

aztán, ha néha nap meglátogatják a messzi honban élő gyermekei,

mindig pénzt dugdos a zsebeikbe, hogy életterheiket csillapítsa.

 

Hirtelen tovaröppennek a varjak, kopott tollazatuk szárnycsapásait felfrissítve,

és a tű is visszamozdul a kenyérkereset fonalához,

nagyanyó már a jövőbe gondol, a jelen madárfigyelő révületéből,

azt a pillanatot elképzelve, mikor majd szeretett családja ül asztalához. 

 

 

 

Éjszakai betörés 2003.03.08

 

Tolvajok járnak a kertek alatt,

a sötét ablakok alvó házainak árnyékában,

a bűnszövetkezet iparos legényei ők,

fondorkodva a könnyű kenyérkereset indítékában.

 

Valamennyien nagy szakértői a betörés mesterségének,

megjárva a javítóintézeteket és a börtönrácsokat,

és a hosszú évek elhibázott kiokosodásában,

mindig semmibe vették az atyai jó tanácsokat.

 

Most meg itt serénykednek,

hogy teljesen kipakolják az orvosék házát,

aztán, ha azok megjönnek a nyaralásból,

majd kúrálhatják a kifosztottság ideglázát.

 

Pillanatok alatt megtelik a zárt kisteherautó,

csak úgy záporoznak beléje az értékes tárgyak,

tanú meg persze egy sem akad,

csak a sötét ablakú, alvó házak.

 

 

 

Hajnali autószerencsétlenség 2003.03.08

 

Három halott fekszik az úton,

elgyászolt óvatlanságuk tragédiáját siratva,

épp csak egy hete jutottak autóhoz,

a kocsi még át sem lett íratva.

 

De nekik menniük kellett a discóba,

mert a mozgásszabadságban nem volt maradásuk,

hajnalban az alkohol ittas vagányság bátorságával előzgettek,

és egy kanyarban végzetessé vált féktelen haladásuk.

 

Alig múltak húsz évesek,

máris véget ért szépreményű életük,

hasztalan jómódot kaptak a szüleiktől,

mert e gazdagságban benne rejlett végítéletük.

 

 

 

Rita története 2003.03.08

 

Rita a fürge mozdulatok begyakorlott szakértelmével dolgozott,

a hajnövesztő testek egyedi fodrászigényeit kielégítve,

sárga köpenyéből szinte kibuggyantak érett mellei, amikor előrehajolt,

a réveteg férfiúi tekintetek kíváncsiságát felélénkítve.

 

Keze nyomán úgy hullottak alá a lenyisszantott tincsek,

mint egy hatalmas jégverést szenvedett szőlőszemek,

s munka közben oly édesen csacsogott kipirosítózott ajkaival,

hogy mindig sorban álltak nála hajat nyíratni az emberek.

 

Azt senki sem tudta mit érezhetett, amikor szokásosan odadörgölőzött a férfiakhoz,

de szándékos vagy csak véletlen mozdulatait, mindenki busásan honorálta,

sokak számára ő lett a tiltott arc, az emlékezet képcsarnokában,

mert az elrugaszkodó fantáziák hevülete, a hűség mértékét próbálta.

 

Púderezett vonásai mögött számító értelem lapult,

mely a kenyérkereset terjeszkedő lehetőségeit feszegette,

nyájas beszédmodora előzékenységével vette le kuncsaftjait a lábáról,

s, ha módosabbal volt dolga, mindig a nehéz családi körülményeit emlegette.

 

Érintéseit és parfümje illatát, sokan hetekig sem tudták feledni,

de ő folyton lerázta magáról az ostromló férfiak seregét,

rendületlenül kapaszkodott függetlensége gyökereibe,

míg egy napon, meg nem találta az igazi szerelem melegét.

 

Attól a perctől kezdve hiába várták a munkahelyén,

hozzáment egy külföldi fiúhoz és nyugatra vándorolt,

ma már alig van visszatérő vendége a fodrászüzletnek,

hiszen a távozó Ritával, a tulajdonos jó szerencséje is elpártolt.

 

 

 

Visszatérő sors 2003.03.09

 

Maris a szürkületbe boruló istálló fejőszékén gubbasztott,

a tehén marokba fogott tőgyének fehér nedveit gyűjtögette,

a szűk esztendők fojtogató nélkülözése után, végre már van egy saját marhájuk,

mely szép kövér tejjel hálálja meg a gondoskodást a sajkát töltögetve.

 

Jézus erejével eljutottak a pucér hátsójú szegénységtől idáig,

hagy manapság napjában többször is ehetnek,

és van egy kis ócska házuk is, takaros portával, meg földjük a határban,

úgy, mint más jobb módú falubeli embereknek.

 

Nincstelen zsellér korukban fájdalmas lélekkel vágyakoztak erre a módira,

pedig manapság is hajnaltól napestig gürcölnek,

de talán a gyerekeiknek még jobb sorsuk lesz, biztatják magukat,

hiszen, ha felcseperednek, majd tulajdonjogaik rájuk öröklődnek.

 

Csak az ember jönne már végre haza a munkából,

remélhetőleg nem tévelyedett megint be abba a förtelmes kocsmába,

Maris nagyobb ellenségüknek tekintette az ivót, mint az összes eddigi megpróbáltatásukat,

mert az alkoholmámort egyre gyakrabban látta beleköltözni az urába.

 

Hiszen kidobálnivaló egyetlen fillérük sem akadt,

meg a ház körül is rengeteg segítségre lett volna szüksége,

de inkább egyedül végzett el mindent, minthogy az ura után futkosson,

mivel a falu népe előtt, ezt nem engedte női büszkesége.

 

A gyerekek már régen aludtak és lassacskán ő is lefekvéshez készülődött,

mikor meghallotta az elkésett lépések tántorgó zaját a tornácon,

nyikorogva nyílt a bejárati ajtó és az ember majd beesett a konyhába,

fenyegető tekintetét végighordozva a gyertyafényes világon.

 

Erős hangja hamar felverte a viskó csendjét,

miként az asszonytól ellentmondást nem tűrően pénzt követelt,

fel volt dúlva az ivóban ért sérelemtől,

mert a kocsmáros megmondta, hogy nem ad neki több hitelt.

 

Kitépte az erszényt a szájon vágott asszony kezéből,

és amilyen felbőszülve érkezett, úgy el is távozott,

Marisnak meg csak úgy záporoztak a könnyei a felriadt gyerekeket ölelgetve,

érezte hamarosan elveszít mindent, hiába gürcölt, hiába bajlódott.

 

 

 

A hősi halottak temetőjében 2003.03.14

 

Kint jártam a kopott emlékműveket viselő temetőben,

a fájó harci sírok, hősöket takaró domborulatánál,

könnyáztatta szülőanyák temették ide elesett fiaikat,

kikért a szívem újra zokogott, az esti gyertyaláng bólogató fényeinek hangulatánál.

 

Lelkem az eltépett pillanatok tekintetőrző emlékirataiban kutakodott,

s felködlött előttem a Magyar szabadságért odaadott életük,

a halálos csöndben ismét leperegtek a múlt filmkockái,

és az értelememésztő gondolatok ködös fellegében, belém fájdult a végzetük.

 

Ó, ti drága elsiratott hős katonái a hazának,

megszámolt veszteségeink sorában, elveszejtett életetek, ma már aligha mérhető,

de, hogy e nép történelme, mennyivel szegényebb lenne nélkületek,

az a tovapergő időszemek évszázadokká növésében érezhető.

 

 

 

A szegény család vacsorája 2003.03.18

 

Eldarabolt testtartással fekszik a kenyér az asztalon,

szemet gyönyörködtető táplálékául a szegénynek,

fényes zsírt is terít rá a kenőkés,

elűzőjéül a családot sanyargató éhségeknek.

 

Estbúcsúztató falatok tűnek el a szájakon át,

élvezeti szerként hatva az ízlelő bimbókra,

az emberi fáradalom elnyer jutalmát,

zsíros kenyeres teltséggel készülve a rózsaszín álmokra.

 

 

 

A villanyszámlás félelme 2003.03.28

 

Megtámadták a kutyák a villanyszámlást,

bosszúállón követelve az elszedett pénzeket,

ruhafoszlányoktól cicomázódtak az álkapcsok,

mélyreható fogakkal elítélve a magas díjtételeket.

 

Üvöltő rémület ült ki az emberarcra,

a kidülledő szempáron tótágast álltak a vérerek,

aztán visszatért az elveszettnek hitt remény,

és a számlást megmentették az emberek.

 

Azóta rettegő tudással jár a díjbeszedő,

mindenmódon kerülve a váratlan helyzeteket,

nem nyit be többé vakmerőn a kapukon,

s nem hiszi, hogy a kerítések gátolhatják a vérebeket.

 

 

 

Szabó Kálmánnak 2003.03.30

 

Lassan elkopott derengéssé halványulnak emlékezetemben arcvonásaid,

pedig valaha tőled tanultam az önzetlenséget,

ma már viszont aligha csodálkozhatok a kopottságon,

hiszen egyáltalán nem ápoljuk az ismeretséget.

 

És mégis a szívemben élsz,

mint az egyik legjobb barátom,

még, ha az évek múlása hűtlenné is tett hozzád,

nem felejthetem, hogyan támogattad emberré válásom.

 

Te vagy az, aki a leginkább megmutatta nekem,

valójában milyen emberré is szeretnék válni,

így hát soha sem tudnálak feledni,

még, ha már nem is tudok ismerős arcvonásaidra találni.

 

Szellemem felsőbbrendű példaképe lettél,

amit akkor még egyáltalán nem érthettem,

de most már tudom, hogy szerencsés csillagzat alatt fogantam,

mert emberi nagyságod ismerője lehettem.

 

 

 

Borina halála 2003.04.02

 

Parlagon hever munkája gyümölcse,

nem maradt ideje learatni,

hírtelen támadta meg a betegség,

tovább nem tudott maradni.

 

Hamar felemésztette utolsó erejét is,

s még bajait sem maradt ideje előadni,

de, hogy dolgos és jó ember volt,

senki sem merné letagadni.

 

Elvetette testéből az utolsó sorokat is,

zöldellő parcellákká változtatva a barázdákat,

csak neki nem volt már helye e szent földön,

elszálló lélekkel követve az égi csatornákat.

 

Teste is visszatért a porba,

ahonnan Isten akaratából vétetett,

csupán ájtatos emléke maradt szülőfalujában,

mely minden élőt tovább éltetett.

 

 

 

Szenilitás 2003.04.08

 

Nyikorogva járnak a berozsdásodó értelmi fogaskerekek,

ahogyan a megfoghatatlan idő térdimenziói elvonulnak felette,

pedig egykor még dicskoszorútól fénylett az elme,

midőn a lélegzetelállító intelligencia repítette.

 

Ma már sötét foltokat viselnek a jelen napok,

a sok mindent tudás tapasztalatait is feledve,

bolondos vénséggé gyűrődnek a kor ráncai,

egy új gyermekkor reinkarnációjába cseperedve.

 

 

 

Magamról 2003.04.21

 

Sok évtizednyi emlékezés naplótöredékeit hordozom elmémben,

az öntanító hivatás pályáján haladva,

a földi lények zsenialitását tűztem ki életcélul,

a sorsedző évek kínszenvedéseivel összetapadva.

 

 

 

Az elítélt öngyilkossága 2003.05.04

 

Kopár zárkájának tömlöckövei között lelte halálát,

megfulladva a gerendáról alálógatott lepedőcsíkos kötéltől,

önmagának teremtette meg sivár végzete bitóját,

egyetlen esélyként szabadulva rabságba rekesztett életétől.

 

Kinti zsiványságában egyéni módon űzte a vétkezéseket,

kegyetlen eszközökkel törve embertársai javaira,

de most halálra gyűlölte létezését az életfogytiglani ítélet végrehajtásban,

bűnbánatnélküli ajakformálással emlékezve szépreményű álmaira.

 

Már a tárgyaláson érezte, hogy ő ezt nem akarja kibírni,

s azóta egyfolytában az önkezűség eszközein töprenkedett,

aztán ma hírt kapott kintről a felesége hűtlenségéről,

így hát menyegzőt ült az elmúlással, aztán fogta a kötelet és bevégeztetett.

 

 

 

Tévút 2003.05.26

 

Évtizedes robotolások ásták alá az egészségét,

kockáztatva a legdrágábbat is az előrejutásért,

belefeledkezve a munkahelyi követelményrendszerekbe,

végül nagy árat fizetett a ranglétramászásért.

 

Sárga köntösét a vállára vetette,

ahogyan a kórházi fürdő irányába csoszogott,

szemében kihunyt már a vágyak tüze,

elérte amit akart, és mégis, hogy melléfogott.

 

 

 

Tagadhatatlan 2003.06.08.

 

Nem élhetek szent életet e bűnös földön,

rám törő vágyaimat, börtönzések pamlagjára fektetve,

emlékőrző gondolataim is vétkezésekből fogantak,

síró homlokomat, redőzötté rendezgetve.

 

Bár szándékosan, soha nem házasodtam a gonoszsággal,

angyalbőrbe azért mégsem bújhatok,

hiszen emberöltőm génjeibe gyarlóság kódoltatott,

amit fajom eredete miatt sem tagadhatok.

 

 

 

Pénztárosok hármas szabálya 2003.06.08

 

Légy mindig éber őre a termékeknek,

amelyekkel éppen dolgozol,

mert, ha hibázol, annak ára van,

és ezzel a lelkiismeretednek is tartozol.

 

Ha lehet, próbálj segítőkész és kedves lenni,

ahogyan szeretnéd, hogy veled is azok legyenek,

hiszen nálad van a minősítés kulcsa,

és legalább közepes kell, hogy egyáltalán észrevegyenek.

 

Árgusmód figyelj a fizetőeszközökre,

mert a tévedések, mindig sokba kerülnek,

és, ha a hármas szabály szerint dolgozol,

munkád minősége által, nagyra becsülnek.

 

 

 

Tragikus baleset 2003.06.08.

 

Vijjogva robogott a mentőautó,

versenyre kélve az időmúlással,

orvosi eszközökkel küzdött a gyógyító,

a vészhelyzetet teremtő életbitorlással.

 

Felelőtlen munkavégzés okozta a balesetet,

melyben a festőlegény leesett az állványról,

életrevalóságát elnyelte a gravitáció,

kizuhanva az öntudat tartományából.

 

Kiegyensúlyozatlan életfunkciókkal hánykolódott,

földi lét és a túlvilág peremén,

ahogyan a szirénaszó átrobogott a városon,

a tragikus baleset, sötét éjjelén.

 

Fertőtlenítőszagúra fényesített műtőhelység várt reá,

a technikai eszközök esélynövelő garmadával,

bemosakodott szakértelmek estek a testének,

megküzdve a haláltusa minden indulatával.

 

Végül aztán mégis hátrahagyta porhüvelyét,

lelke ismeretlen távlatokba költözött,

az ébredő hajnal elsírta könnyeit,

és a világ, borús gyászba öltözött.

 

 

 

Azonosulás 2003-06-09

 

Feláldoztam csalódásaimat a felejtés oltárán,

hogy teljes odaadással a jövőnek élhessek,

az elutasító kudarcokat magam mögött hagyva,

újonc bizalmak hitével remélhessek.

 

Már nem az vagyok, aki voltam,

mert a keserűségeket önkezűleg temettem,

boldog küldetéssel vállalva az eljövendőt,

melyben minden káoszt helyére tettem.

 

Fontos és mellékes értékekkel gyarapodva,

kényszerházasságot kötve életemmel,

hiszen csak így lehetek önmagam,

azonosulva túlélő természetemmel.

 

 

 

Önkéntes vállalással 2003.06.13

 

Látványos Adonissá értem ifjúságomban,

azután, hogy gyermekségemben, csak egy beteges roncs voltam,

teljes lángolással égetett a győzelmi magaslatok sikervágya,

és az arculcsapásokra, fogvicsorgató küzdelmekkel válaszoltam.

 

Hitem hatalmas szellemi síkokba emelt,

velem született nyavalyáimat a múlt közegébe temetve,

mára már sok hírnevet hagytam magam mögött,

életemben folyton újabb kihívásokat keresve.

 

Manapság költői címerem is egyre kiformáltabb alakot ölt,

mert lelkemben a világ eposzát hordozom,

törekvéseimmel ismét a csillagok irányába ágaskodom,

hiszen küzdelmes életemben, önként csak ezt vállalhatom.

 

 

 

A tévútra vitt fiú 2003.06.18

 

Rossz apa vérétől piroslanak bűnözői erei,

hiszen a vétkezéseket már a szülői házban megtanulta,

a lelkiismeretlenség ábécéjét bemagolva,

fiatalságában a negatív példakép életformáit hasonulta.

 

Lopott, csalt, hazudott,

akár még embert is ölt volna,

de a törvényszegéseken hamar rajtavesztett,

és most legszívesebben az iskolapadban kuksolna.

 

Szívébe tép a berácsozott korlátoltság,

ezerszeresen fájlalja, hogy otthon csak a bűnt tanulhatta,

tévútra vitte a szülői felelőtlenség,

és ő talán egész életében szenvedni fog miatta.

 

 

 

A pórul járt potyázó 2003-06-19

 

Trükkös utazásokkal bliccelte át magát a városon,

egyik járműről a másikra potyázva,

naponta kétszer játszotta el a lelkiismeretes utast,

munkába jövet és menet, ingázva.

 

Tolvajmód lestek rá az ellenőrök,

de valami apró fortéllyal, mindig megúszta,

egyszer aztán annyira igyekezett szabadulni, hogy a busz alá esett,

és a hatalmas kerék, mindkét lábát nyomorékká zúzta.

 

Azóta sem tudja szemeiből kitörölni a fájdalom könnyeit,

melyekkel az elhibázott életformát siratja,

ó, ha valaki megmondta volna előre, hogy ez lesz a vége,

de ő csak jól akart járni, és most nyomorék lett miatta.

 

 

 

Szocializálódásom 2003.06.21

 

Szociális képességeim kidomborodnak mellkasomból,

pedig a társas kapcsolatokban bukásra álltam,

a könyvek és a természet titkaiba bújtam,

így a közösségi érzésekre, csak elvétve találtam.

 

De aztán a mindenhatóság gyermeke lettem,

értelmi képességeimmel beleazonosulva a társas életekbe,

és az idő gyakorlattá tette szocializálódásom,

segítő szándékokkal kapaszkodva, az emberi érintkezésekbe.

 

 

 

Találkozás az utcazenésszel 2003.06.22

 

Magánkívül zokog az elárvulttá lett hegedűszó,

sírásba fojtva az utcakép látványos reménységét,

fájdalmait néhány pillanatra darabokra dübörgi a villamos,

a vonó ütemébe húzva, a közlekedés érintését.

 

Hangjaiból kidomborodik a világvárosi zenész keserűsége,

a libavőrözően nagy szerelmet siratva,

a kottaállvány összezárja a széltől papírlapjait,

és én tovább megyek az úton, érzéseimből kiforgatva.

 

 

 

Élő ember emlékét őrzi a föld 2003.08.26.

 

Itt fekszik előttem a csontváz,

melyről lerágta a húst a halál,

már nem beszél és nem ember többé,

de létezése emléke még most is reám talál.

 

Hátrahagyta fárasztó vágyait,

hogy végignyújtózhasson az anyaföld porában,

gyilkos kézzel tépte el életfonalát a végső óra,

pedig a valóságban várt még volna rá jövő, a maga korában.

 

Már rég kihörögte magából az utolsó hangot is,

lelkileg hátrahagyta teste bomlástermékeit,

cifra ábrándjai belevesztek a kéklő fellegekbe,

de az anyaföld még mindig őrzi az emlékeit.