Nyitány

Szerző: Miklósi Sándor
Nívódíjas költő

Egy nap története Kairóból 2000-05-10

 

A kávéház teraszán Egyiptom illata birkózik

a feketék nehéz felhőjével,

tekintetem lassan tovasiklik a kávéaroma éteri vegyületével.

Ott ahol az épületek hegyén-hátán sokasodnak,

a járókelők végeláthatatlan sorokban kígyóznak.

Hosszasan kortyolgatom jégbehűtött italom.

az ismeretlenség sejtelmei burjánzanak vállamon.

 

Tizennyolcmillió ember leheletét érzem a tarkómon,

és e kolosszális terjedelem nyugalma áthatol a forgatagon.

A város végletes méreteiről tűnődöm,

a forróság tűztáncot lejtve hevül a bőrömön.

Sétálgatok az utcákon, ahol minden az adásvétel körül forog,

egy ócska táskarádióból kitörve, Európai zene dallama nyikorog.

 

Színes bazárországa ez Egyiptom szegletének,

ahol még a gyerekek is kereskedésből élnek.

Veszek egy papirusz könyvjelzőt, és az árus vállon vereget,

bár nem szólok, de érzem, hogy alaposan rászedett.

 

Taxival Keopsz fáraó sírjához hajtatok,

az utcákon riadtan menekülnek a gyalogosok.

Piroson és csúcsforgalmon át robogunk előre,

e haláli robogást megjegyzem mindörökre.

 

Kairó esti fényárban fürdeti a piramisokat,

élvezem az Egyiptom történetéről szóló árnyjátékokat.

Az Ó Egyiptomi birodalom története

elevenedik meg szemeim láttára,

s érzem, hogy rátaláltam az Ezeregyéjszaka mesevilágára.

Villanyfényben fürödtek a mecsetek és a csodálatos paloták,

még ma is kísértenek azok a felejthetetlen Kairói éjszakák.

 

 

Dominikáról 2000-05-10

 

Sértődötten rikácsol a nagy kakadu, megzavartam a hajnali álmát,

zsibongása bitorolja a nyújtózkodó szállodaporta nyugalmát.

Aludt még volna örömest, de én hitvány turista rátörtem az álmára,

ezért engem szemmel láthatóan kíván egy más világra.

 

Odakint gyorsan felszalad az égre a ragyogás sárga helytartója,

az utcákon végighömpölyög a színes virágok egzotikus illatfolyója.

A világ parfümillatai úsznak e folyóban, eredeti kivitelben,

melyhez foghatót, intelligencia nem alkothat kísérletben.

 

Ébred a Dominikai köztársaság, számlálatlan bőrszínével,

és rögtön frigyre is lép, rumos szerelmével.

A Karibtengeri koktél valóságos nemzeti ital,

mámorosan issza ezt, minden öreg és fiatal.

 

Meleg trópusi eső rohan végig az utca forgatagán,

felkorbácsolva az elszabadult illatokat,

a bugyborékoló zuhatag bőrig áztatja ruházatomat.

Csuromvíz öltözékemen, perceken belül nevető napsugár táncol,

és a gyáva nedvesség, rögvest eliszkol.

 

A délutánba belerobban a lambada őrülete,

és az országban mindenkit elragad a bűvölete.

Leáll a forgalom, megbénul az élet,

szegényt és gazdagot, a lambada tüze éget.

 

Este a Colon palotában, Kolombusz asztalánál eszem,

és a felejthetetlen szépségű sziget felfedezőjére emlékezem.

 

 

Afrikában jártunk 2001-02-07

 

Erős feszültség költözött belénk a tízedik napon,

az Atlasz szívében jártunk, fönt a magas hegyoldalon.

Ezerhétszáz méterrel a tengerszínt felett,

ha őslakoshoz szóltunk, Héberül érkezett felelet.

 

Lassan araszoltunk fölfelé, a napsütötte, forró sziklákon,

növényi élet alig létezett e kietlen tájon.

Estére elértük a háromezer hétszáz méteres magasságot,

a lebukó nap fényében, alattunk láttuk elterülni a világot.

 

Két barátom, a ritka levegőben, hegyi betegséget kapott,

fölöttünk a csillagos égen, a hold fénypajzsként ragyogott.

Hajnalban már szedelőzködtünk, hogy hamar a csúcsra érjünk,

egész utunk során, ennek a napnak éltünk.

 

Törmelékkel kevert, hófoltos emelkedőn jártunk,

a ritkuló levegőben, mind gyakrabban megálltunk.

Végre fönt voltunk a négyezres csúcs magasságában,

erről álmodoztunk már régóta, a pesti napok forgatagában.

 

Azóta is kísért az az Afrikai emlék,

álmaimban néha még mindig ott járok.

Mert azon a csúcson, együtt volt a világ érintetlen szépsége,

és mi hárman is együtt voltunk, régi jó barátok.

 

 

 

Ózdi látogatás 2003.07.15

 

Vissza emlékezem az Ózdi kohászati művek nagyszabású gyártelepére,

most ahogyan nézem a düledező falakat, a lepusztult ipartelepet,

lármázóan zajos, lüktető élet volt itt egykoron,

miként a munkások termelték a hasznot, keresték a kenyeret.

 

Ott ahol a vasat olvasztották, piros lángnyelvek törtek fel,

és sötéten gomolygó füstfelhő ágaskodott a kormos mennyezetek felé,

a forró olvadt fém ezüstös fénye megvilágította a szürke égboltozatokat,

és a sistergő vaspatakok ziháló lihegéssel rohantak egymás elé.

 

Az öntőformák jellegzetes szaga ellepte az egész várost,

a szüntelen robaj és zakatolás állandó munkáról és elevenségről tett tanúságot,

kalapácsok csattogtak, vésők csikorogtak a megmunkálandó öntvényeken,

körfűrészek és esztergapadok kegyetlen zaja beszélte el a verejtékezően nehéz valóságot.

 

Fiatalságában apám és anyám is tagja volt az akkori munkásoknak,

éveket húztak le a nehéz fáradalmakban és a pokoli hőségekben,

most pedig örök csend és teljes enyészet ölel át mindent,

ahogyan visszalátogatva a városba kószálok az utcákon és elmerülök a gyermekkori emlékbőségekben.